Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

                    Pintér Ferenc: A pokol tornáca

 

A járdára hullott fehér hótömeg ünnepiessé tette a lámpák sárga fényét, megélénkítette az árnyékokat, a levegőben szállongó hó pedig letompította a hangot. Eltűnt az utcai lárma és jobban kiemelkedett az emberi beszéd, mintha a havazást ezért rendezte volna valaki, hogy az emberek jobban maguk között lehessenek.

 

Vagy talán a hó frissessége csalt elő vidámabb, élénkebb beszédet abból a két emberből is, aki most a körút és az Aradi-utca sarkán búcsúzkodott. Az egyik, jólöltözött, kékre beretvált, fürge fiatalember meglátta azt a nőt, akire várakozott és most sürgető kapkodással szólt:

 

- Isten veled, öreg farkas! Látom, a jó kedved még mindig megvan. Téged aztán nem lehet összetörni, mi?!

 

A másik hórihorgas, furcsa öltözetű férfi első pillantásra úgy tűnt fel, mintha valamelyik szomszédos házból szaladt volna le hirtelen telefonálni, mert se télikabátja nem volt, se kesztyűje. Hosszabb megfigyelés után azonban észre lehetett venni, hogy - ha nem is csavargó, - de mindenesetre roppant kétes foglalkozású valaki s talán még igazolni se tudná magát, ha arra kerülne a sor. Nyaka köré piszkos sál csavarodott, csontos, kemény arca különös elszántságot tükrözött, olyasformát, aminőt a haldokló arcán lehet látni, csak a kékesszürke szemében lakott elpusztíthatatlannak látszó életerő. Ökölbe szorította hatalmas kezét, előrelendítette ostobán hősies mozdulattal, mintha óriási hallgatóságnak beszélne és gyorsírók jegyeznék fontos nyilatkozatát:

 

- Nem, fiam, eddig magam is azt hittem, hogy nem lehet tönkre tenni! Csakhogy az évek és méginkább a napok csendesen őrlik az emberben azt a valamit, ami talán a legfontosabb az életben. Mi ez a valami?

 

Egy pillanatig lehajolt, a cipőit nézte, úgy tett, mint aki fontosat akar közölni, azután azonban legyintett a kezével.

 

- Szervusz!

 

- Isten veled, öreg, keress fel egyszer a lakásomon! - így kiáltott megkönnyebbülten a fiatalabb ember s rohant a nő felé, aki éppen akkor haladt el mellettük, karcsún, mint egy selyemesernyő; a tokjába húzott finom esernyő lehet csak annyira pedáns, óvatos, mégis előkelő és zárkózott, mint ez a csinos, nyúlánk, tetőtől talpig feketébe öltözött és diszkréten illatosított nő.

 

A hórihorgas férfi utána bámult még a tovasiető párnak, aztán kabátja zsebébe dugva kezét, befordult az Aradi-utcába. Sárga transzparens hirdette az utca elején, hogy itt van a Magyarság szerkesztősége. Ide igyekezett, lehetőleg fel tünés nélkül. Beosont a kapun, elkerülte a liftet és futva igyekezett fölfelé a lépcsőn.

 

A szerkesztő arca elsötétedett, amint meglátta a gyapjúsálas, beretválatlan embert.

 

- Kérem, Flótás úr, megmondtam, hogy senkivel se teszünk kivételt. Megjelenés előtt nem fizetünk ki egy kéziratot se.

 

Flótás János arcán a halovány csontszín vörösre változott s olyan hangon beszélt, amin éreznie kellett magának is, hogy minden meggyőzés és meggyőződés híjával volt.

 

- Azt gondoltam, hogy szerkesztő úr méltányolni fogja, milyen rendkívüli helyzetben vagyok. Ma délben reggeliztem, a kollégámat otthagytam zálogban, a Philadelphiában és most nekem feltétlenül ki kell váltanom.

 

A szerkesztő nem tudta, kidobassa-e ezt az őrültnek látszó embert, vagy nevessen rajta. Flótás János valóban őrültnek érezte magát; a szerkesztő szobájának tiszta levegőjében érezte a saját izzadsága szagát s attól tartott, hogy ezt a kellemetlen szegényszagot érzi rajta mindenki. Kegyetlen vaslogikával, egy hókotró mozdony módjára közeledett feléje a társadalom megszokott rendje és elsöpörte minden reményét, még a reményhez való jogát is. Oly impozánsnak látta a dolgok és okok ellene irányuló gépezetét, mint még soha.

 

Igazat adott annak az erőnek, amely elsöpri őt. Nem hátrált meg, csak igazat adott és kényszerítette magát, hogy kitartson mégis, az utolsó pillanatig. A szerkesztő már újra lehajtotta a fejét, egy cikk kéziratát olvasta gondosan. Megszólalt a telefon, s erre, mikor a kagyló után nyúlt, felemelte a fejét és látta, hogy Flótás még mindig a szobában van, ott áll sáros cipőjében a szőnyegen, talpáról lecsurgott a megolvadt hólé, nadrágja púposan előreáll térdben. Mielőtt megszólalt volna, Flótás már tudta, hogy kidobják. Sarkon fordult és köszönés nélkül eltávozott.

 

Ez megint különös jellemvonása volt, hogy minden emberrel azonnal megszakította az érintkezést. Legyőzhették, akkor dühös volt, nyers, faragatlan, de okvetlenül meg kellett mutatnia, hogy ez erőszak: a túlerő győzelme. Mikor a forradalom alatt elfogták s egy ízben arra akarták kényszeríteni, hogy mint halálraítélt ássa meg a saját sírját, ezt nem vállalta akkor se, mikor félholtra ütötték. A kivégzés elmaradt, ő megszökött és életében sohase tudta volna igazolni maga előtt a gyávaságát, ha megásta volna a saját sírját.

 

Persze, ez a dacosság idehaza, a békés polgári életben lehetett ugyan csodálatos és rendkívüli dolog, de semmi esetre se okos. Az emberek megijedtek tőle, de később annál jobban igazoltnak látták azt, hogy el kellett bánniuk egyszer már alaposan ezzel a csavargóval.

 

A szerkesztőség kapujában Flótás még mindig káromkodott és dühöngött, így történt, hogy a bejárat előtt, amint a cipője lyukas talpa beleakadt a vas lábkotróba, mérgében nagyot rántott a lábán és a cipője talpa teljesen levált. Úgy levált, hogy nem lehetett mennie ilyen cipőben, mert a talp minden lépésnél előrehajolt, majd meg visszagyűrődött s állandóan az elesés veszélyével fenyegette gazdáját. Flótás tehetetlen mérgében megkapta a cipője sarkát, egyetlen mozdulattal lehúzta a lábáról a cipőt s elhajította. Ezzel a jobb lába megszabadult a kényelmetlen járműtől s míg undorodva törölgette maszatos kezéről a sarat, arra gondolt, mit csináljon a balcipőjével. Nem tartott soká a habozása: fogta és eldobta azt is. Az egész jelenet nagyon gyorsan történt. Nem is vette észre senki, csak egy ijedtarcú kis cseléd, az visította el magát és az is elszaladt a legközelebbi mellékutcába.

 

Flótás most megkönnyebbült, a talpára tapadt friss hó érintése első pillanatában határozottan kellemes volt, hűsítette a vérét. De, alig ment száz lépést, sántítani kezdett. A lágy hó rátapadt a harisnyája talpára, nemsokára lyuk képződött rajta s a rátapadt hó galacsin olyan nagyra nőtt, hogy a járda széléhez kellett súrolnia a talpát s így kellett leráznia az ökölnyire nőtt hó gombócot. Ez most gyors egymásutánban ismétlődött s erre a kellemetlenségre eszébe jutott újra minden baja. Pirók Béla ott ül a Philadelphiában dél óta és várja, hogy kiszabadítsa őt. Hiába várja, mert most még ha pénze lenne is, akkor se mehet be, cipő nélkül a kávéházba. Illik-e valakit így becsapni? Nem hagyhatja ott őt. De honnan az ördögből kerítsen pénzt egy cipőtlen ember?

 

Amint így járkált és kijutott már az Andrássy-útra, figyelte a járókelőket, észreveszik-e, hogy nincs cipője s ha igen, mit szólnak majd hozzá. Szívdobogva figyelte, nem állítja-e meg a rendőr, aki most a köröndön váratlanul elébe került. Csodálatosképpen se a rendőr, se más nem vette észre, hogy nincs cipője. Ez a felfedezés megnyugtatta valamennyire; visszafordult, nemsokára a körúton volt ismét, elment útközben az Andrássy-úti színpad előtt, egy ismerőse intett is neki és mégse vette észre, hogy harisnyában járkál a hóban.

 

Elhatározta, hogy ha ilyen akadálytalanul jut tovább, mivel az emberek úgyse nézik, úgy látszik legalább, senkinek se a cipőjét, akkor bemegy a Pesti Naplóhoz és ott adja el az elbeszélést. Ebben az elbeszélésben feltétlenül bízott, tudta, hogy jó. Hónapok óta ez volt az első írása, ami őt magát is megragadta. Az volt a címe: «A kapitalista» és olyan világos, mozgalmas, mai írás volt, hogy aki elolvasta, az érezte a Váci-utat, az Angyalföldet, a munkanélküliséget és mindent, ami csak a mai Budapestet jellemzi. Feltétlenül megveszik, csak el kell olvastatnia.

 

Sikerült bejutnia; a kapualja tele volt fényképekkel és olyan emberekkel, akik a fényképeket bámulták. A sofőrbundás portás megkérdezte ugyan: - Hova tetszik?

 

Flótás nyugodtan mondta meg az irodalmi szerkesztő nevét és erre fölmehetett.

 

A szerkesztőségi titkár mosolyogva fogadta a köszönését, de megpillantotta a szőnyegen a Flótás lábait, harisnyában, csatakosan, cipő nélkül. Majdnem rosszul lett. Ijedtség, zavar, csodálkozás látszott az arcán s könyörgő hangon mondta:

 

- Kérem, tessék holnap reggel eljönni, addigra elintézem.

 

Flótás nem fogta fel azonnal a titkár szavainak jelentőségét, csak azt a rémületet látta, amit megjelenése keltett. Hebegett valamit, hogy bocsánat és már ment is. Nem! Nem szabad ilyen megpróbáltatásoknak kitenni az embereket, hogy télvíz idején mezítláb toppanjon elébük.

 

Másrészt azonban kell a pénz! Pirók még most is ott ül a kávéházban, lesi az óra mutatóját és már háromnegyed nyolc van!

 

Lefelé menet a portást úgy találta, hogy az éppen a félemeleti kivilágított lépcsőt nézte. Meglátta, hogy Flótásnak nincs cipője. Hitetlenül, rosszindulatú állhatatossággal nézte és odaszólt neki:

 

- Hallja, ha még egyszer ilyesmit merészel tenni, többé soha nem eresztem be ide!

 

Végtelenül megvető volt a hanghordozása. Az az angyal, aki lángpallosával kitoloncolta Ádámékat a paradicsomból, kismiska lehetett ehhez a legényhez képest.

 

Flótás érezte, hogy erre a nézésre a guta üti meg, ha nem enged utat a haragjának.

 

- Paraszt! Itt gebedj meg a kapu alatt! - ordított rá az emberre és vágtatott ki az utcára.

 

Egy negyedóra is eltelt, mire megint magához tért. A Margit-híd felé járt s a Lipót-körúton egy taxi állt meg. Elegáns, bundás nő szállt ki belőle és halkan felsikoltott, mert Flótás éppen belé ütközött. Ismerős arc volt, de csak akkor ismerte meg, mikor a hangját hallotta: - Flótás!!?

 

Három hatalmas ugrással eltűnt a Vígszínház sarkánál, tovább, be a színház háta mögé. Kis ideig kémlelődött, aztán óvatosan indult visszafelé. Nem szabad, hogy ez a nő találkozzék vele. Mindent inkább, csak azt ne, hogy Perczer Jolán így lássa őt. Tavaly még együtt eveztek a Dunán, Flótásnak volt egy kis megtakarított pénze s amíg abból futotta, úgy viselkedett, mint egy gazdag, gond nélkül élő ember. Három hétig tartott a pénz és Flótás akkor megszökött. Gondoljon Jolán akármit, de azt nem szabad soha megtudnia, milyen szegény ördög az a Flótás János, aki perte barátja a szigeti jegyzőnek s jó kedvében öt pengőt adott a cigánynak a Jolán nótájáért.

 

Hanem azért egy kissé felmelegedett a szíve és könnyek gyűltek a szemébe. Visszaemlékezett, milyen szép, csengő hangja van Jolánnak s eszébe jutott, hogyan úsztak egyszer versenyt. Eszébe jutott az egész part, de úgy, hogy érezte a part bokrai közt lappangó iszapszagot, a széna illatot, hallotta a vízre ereszkedett gulya lusta szöszmötölését, bőgését. Tisztán látta, ízlelte és szagolta mindezt s tetejében a bőséges kékséget, ami a zöldes víz fölé borult, mint a bőség ókori szakajtója. Napfény mindenütt és szerelem!

 

Jolán eltűnt. Nem leselkedett sehol se és Flótásból kitört a hetek óta korgó éhség, szomjúság: élni!

 

Lassan fegyelmezte a gondolatait. Csak most gondolt rá, mit jelent az, ha valaki cipő nélkül kószál ilyen időben. Borzadva gondolt arra, hogy vesegyulladást kap, megfagynak az ujjai. Egész életére nyomorék lehet. Igen, de mit tegyen most? Nem volt ismeretlen dolog előtte más emberek támogatását kérni. Csavargásai közben volt olyan idő, amikor úgyszólván teljesen abból tartotta fenn magát, amit összekoldult. Helyesebben: koldulási rohamokat kapott. Napokig elcsavargott élelem és szállás nélkül, a legkülönösebb pénzszerzési terveken gondolkozva, míg egyszer csak kitört belőle ez a visszafojtott életvágy s akkor olyan elszántsággal kért, majdnem követelt, hogy senki se tudott megtagadni tőle semmit.

 

Már nem arra gondolt, hogy igaza van a társadalmi rendnek: a láng kigyulladt lelkében, a ragadozó ösztön megszállta minden kis idegszálát; még nem tudta, honnan, de biztosan kerít pénzt. Enni fog és inni!

 

Bekanyarodott a Duna partra és gondolkozás nélkül, mintha hívták volna, ment egyenesen az irodalmi körbe. Négyszer utasították innen el, az utolsó alkalommal már formálisan úgy dobták ki. Ma azonban nyugodtan, biztosan ment. Ha akárhova megy ma, mindenütt kap pénzt, ebben igazán biztos volt. Annyira biztos, hogy dühe, mérge elcsillapodott s valami ragadozó jókedv költözött a helyére. A zsákmányában biztos vadállat, vagy a mesterlövő biztonsága, nyugalma szállta meg.

 

Az irodalmi kör titkára megzavarodva állt az előszoba ajtajában.

 

- Izentem, hogy tessék bejönni! Miért nem jött be, kérem.

 

- Miért? - nevetett hidegen Flótás. A nevetése saját maga előtt is különösnek tűnt fel. Megvető, gúnyos nevetés volt.

 

- Hát azért nem megyek be, mert féltem a szőnyegüket, meg a parkettet.

 

Benyújtotta a lábát az ajtónyílás fényébe s a titkár arcába nézett. A titkár angol bajusza elkezdett táncolni, az egész arc vitustáncot kapott, szeme pislákolt. Ez nem volt földi dolog. A titkár se szólt semmit, némán, ideges kapkodással nyúlt a tárcájához és elővett egy bankót.

 

- Vegyen, kérem, cipőt!

 

- Jó, - ennyit válaszolt mindössze. Flótás, azzal megfordult s ment a folyosón a lépcsőház felé. A húszpengős bankót lobogtatta a kezében, két csontos ujja közé fogta. Odalenn elkezdett vadul kalimpálni a szíve: a lámpa felé tartotta a pénzt és hangosan kiabálta: - Húsz!

 

Egyáltalán nem fázott a lába, nem sietett, csak az jutott eszébe, hogy nincs cigarettája. A trafikban egy doboz princesast kért és elővette a húszpengőst. Amíg a trafikosné a pénzt olvasta, egy fiatal lány lépett be a trafikba. Meglátta Flótás meztelen lábát s úgy fölhördült, olyan mereven bámult a Flótás lábára, hogy a trafikosné is előrehajolt a pult mögül. Ő is meglátta a rémséges látványt s szólni, kérdezni akart valamit.

 

Flótás azonban egyetlen mozdulattal besöpörte a pénzt, beletette a zsebébe és kilépett az üzletből.

 

Az Angyalföldnek vette útját. Mindjárt a Lehel-téren megakadt a szeme egy régi kis kocsmán. Nyilvános telefonállomás! No, ez nagyszerű, mert Pirókot is értesíteni tudja innen.

 

A savanyúszagú ivóban két részeg ember ült s a pincérlány csak akkor lépett be, mikor Flótás már helyet foglalt az asztalnál. Lábait elrejtette az asztal alatt. Senki se tudta, hogy nincs cipője. Teát ivott jó sok rummal, aztán bécsi szeletet rendelt. Közben azonban megéhezett, nem győzte várni, amíg a bécsi szeletet készítik, evett töltött káposztát és bort rendelt. Kesernyés kadarka volt, éppen amilyen a kedvenc bora. Telefonált a budai kávéházba a főpincérnek, hogy értesítse Pirókot, hogy jöjjön azonnal ide, később majd visszamennek.

 

Mire Pirók megérkezett, Flótás már megvacsorázott és a pincérnővel beszélgetett. Kerekcsípőjű, kissé dagadtszemű, fekete lány volt és Flótás egyszerűen Irénnek szólította.

 

- Mindig így jár? Meztéláb? - kérdezte Irén, leplezetlen csodálkozással és egy kis anyáskodó féltéssel a hangjában.

 

- Ojjé, - nevetett Flótás, - engem ne féltsen, mindenki azon csodálkozik, hogy még náthás se szoktam lenni!

 

Pirók keseszínű arca először méltatlankodva fordult el ettől a látványtól, hogy egy tehetséges író a csapzott harisnyájával kérkedik, de a második forralt fél liternél kijelentette:

 

- Öregem, te vagy az utolsó bohém ebben az országban.

 

Később megkérdezte: - Eladtad a tárcát?

 

- Nem, a pénzt az írói egylet titkára adta, hogy cipőt vegyek rajta.

 

- Ez erkölcstelen dolog, öregem. - Magyarázta Pirók és óriási orrával a kadarkás poharat szagolgatta. Megismételte a nyomaték kedvéért:

 

- Igenis, erkölcstelen dolog és veszedelmes is. Elvágod magad az ilyesmikkel. Mindenki azt beszéli rólad, hogy mihelyt pénzt kapsz, azonnal megiszod. És gondold meg, ez visszaélés, mert nem arra költöd a pénzt, amire kaptad.

 

Flótás az asztalra vágott.

 

- Fütyülök az erkölcsi aggodalmaidra. Ez a pénz az enyém. Azon a jogon az enyém, hogy az erősebbé mindig minden a világon. Nem ismerek semmiféle jótékonyságot: az emberek azért adnak, mert valaki rákényszeríti őket, hogy adjanak.

 

Pirók meghökkenve bámult reá. Flótás ilyen félrészegen egész különösen szokta látni a világot.

 

- Mit bámulsz? Azt hiszed, hogy én mindig olyan ostoba vagyok, mint mikor szótlanul tűröm az élet disznóságait? Vannak ám tiszta pillanataim, amikor erős és hatalmas vagyok. Ha ezek a pillanatok egyszer majd hónapokká és évekké bővülnek ki bennem, akkor keresztültörök mindenen és mindenkin, aki az utamba áll. Lehet, hogy nem sikerül, de akkor is ezek a hatalmas pillanatok voltak a legszebbek életemben, mert tudtam legalább pillanatokig hatalmas és fölséges lenni, mint az ősember.

 

Egészen nekitüzesedett s most nem a dolgok, intézmények törvényeinek adott igazat, hanem a káosznak, a káosz van minden látszólagos rend mögött, mindennek a mélyén.

 

- A fény nekiütközik a látszólagos világnak s a tárgyak mögött árnyék keletkezik. Mi azt mondjuk «keletkezik», holott az árnyék van és a fény keletkezik. Az árnyék az, amin az egész világ megjelenhetik, az szemlél, tud, mi pedig csak keresünk. Ilyenkor, mint most is, felszabadultam: félretoltam magam elől a látszólagos világot erkölcseivel és vacakjaival együtt és látom az árnyékot; hatalmam van. Érted?

 

- Őrült vagy, értem!

 

Pirók kiitta a borát és menni készült.

 

- Gyere innen, legyen eszed. Legalább ezt a maradék pénzt tedd el és reggel vegyél magadnak cipőt.

 

Hiába volt minden biztatás, Flótás nem akart elmozdulni az asztaltól, nem is hallotta, mit beszél Pirók. Hagyta, hadd menjen el!

 

Csak arra ébredt fel vadul viharzó gondolataiból, hogy a pincérleány odajött az asztalhoz.

 

- Hallgasson ide! Én szereztem magának cipőt. Négy pengő az egész. Lag, az igaz, de a talpa jó, éppen ilyen nagy lábra való.

 

Flótás belenézett a lány furcsa, nagy fekete szemébe. Sejtelmes, sűrű fekete tenger volt ez a szem, nem viharzott, de érzett a mélysége.

 

- Árnyék! - gondolta Flótás majdnem hangosan és megsimogatta a lány karját. Izmos, jóhúsú karja volt Irénnek. Tűrte a simogatást, mind közelebb csúszott a szék támláján s végül odapihent simulva a Flótás nyakszirtjéhez.

 

- Mingyár zárunk. A cipő a lakásomon van. Majd elkísér legalább. Nincs messze.

 

- Jól van, Irén, elkísérem!

 

- Maga hol lakik?

 

- Sehol.

 

- Sehol? Aszonta, sehol? Hát hol alszik?

 

Flótás megfogta a lány derekát, aztán csillogó szürke tekintetét belemélyítette a lány füstös fekete tekintetébe.

 

- Ma éjszaka majd nálad, jó?

 

A lány nem szólt, csak a titokzatos feketeség villant egyet: megjelent rajta a fény, az élet, a keresés.

 

A csapos odakinn lehúzta a redőnyöket.

 

 

 

 

 

Victor Hugo: A nyomorultak

részlet

 

A szobában teljes volt a nyugalom. Itt-ott elmosódott, határozatlan formák tünedeztek elő. Ami nappal iratokkal, nyitott fóliánsokkal, könyvgarmadákkal megrakott asztal, ruhákkal megrakott karosszék, imazsámoly volt, az most csupa sötét szögletnek és fehéres foltnak látszott. Jean Valjean óvatosan előreosont vigyázva, hogy bútorokba ne ütközzön. A szoba hátteréből, a püspök, egyenletes, nyugodt lélegzetvételét hallotta.

Egyszerre megállt. Ott volt az ágy mellett. Hamarább ért oda, mint hitte volna.

A természet néha valamilyen komor és okos kiszámítottsággal avatkozik tényeivel és jelenségeivel cselekedeteinkbe, mintha csak gondolkodóba akarna ejteni bennünket. Majdnem félórája sűrű felhő borította az eget. Abban a pillanatban, amikor Jean Valjean megállt az ágy előtt, a felhő, mintha szántszándékkal tenné, szétfoszlott, és egy holdsugár tűzött be a keskeny ablakon, megvilágítva a püspök halvány arcát. A püspök békésen aludt. A hideg alpesi éjszakák miatt csaknem teljesen felöltözve feküdt az ágyban, barna gyapjúköntösben, amely csuklóig takarta karjait. Feje az alvás lankadt tartásában hátravetve pihent a vánkoson; pásztorgyűrűs keze, mellyel annyi jó és kegyes cselekedetet művelt, lelógott az ágyról. Arcán az elégedettség, a remény, az üdvösség sejtelmes kifejezése világlott. Több volt ez mosolynál, szinte már sugárzás. Homlokára valami láthatatlan fényforrás kimondhatatlan tündöklést vetített. Az igazak lelke az álomban egy titokzatos mennyországot szemlél. Ennek a mennyországnak visszfénye ragyogta be a püspököt.

Ugyanakkor valami átlátszó tündöklés, mert benne volt ez a mennyország: a lelkiismerete.

Ahogy a holdsugár, hogy úgy mondjuk, fölébe áradt ennek a belső világosságnak, az alvó püspököt, mintegy dicsfény lengte körül. De ez a dicsfény szelíd volt, rejtelmes félhomály fátyolozta. Az égen úszó hold, a szunnyadó természet, a kert, melyben szellő se rezdült, a néma ház, az óra, a pillanat csendje kimondhatatlan ünnepélyességgel tetézte a bölcs férfi tiszteletre méltó pihenését, fenséges, szelíd glóriával szőtte be ősz haját, lehunyt szemét, orcáját, amely csupa remény, csupa bizakodás volt, ezt az aggastyánfejet, ezt a gyermeki szendergést.

Volt valami isteni ebben a tudtán kívül oly magasztos emberben.

Jean Valjean mozdulatlanul állt a homályban, kezében a vas fáklyatartó, s megdöbbenve nézte a sugárzó aggastyánt. Soha nem látott ehhez foghatót. Ez a nagy bizalom megijesztette.

Nincs nagyszerűbb látványa az erkölcsi világnak, mint a földúlt, nyugtalan lelkiismeret, ahogy egy rossz cselekedet küszöbére érve, az igaz ember alvását szemléli.

Homályosan, de ellenállhatatlanul érezte, hogy ebben az alvásban, ebben az elszigeteltségben, olyan valaki közvetlen közelében, mint ő, van valami fenséges.

Senki sem mondhatta volna meg, még ő maga sem, mi megy végbe benne. Aki megkísérelné, hogy erről számot adjon, annak el kellene képzelnie a létező legerőszakosabb mellett a létező legszelídebbet. Még az arca sem árult el semmi határozottat. Valami riadt meglepődés látszott rajta. Nézett és bámult. Semmi több. De hogy mit gondolt, azt kitalálni lehetetlenség lett volna. Egy bizonyos: meg volt rendülve, és meg volt zavarodva. De mifajta volt ez a megilletődés? Tekintetét nem vette le az aggastyánról. Az egyetlen, amit tartása és arca világosan elárult, valami különös tétovázás volt. Mintha habozott volna két mélység, a kárhozat és az üdvözülés közt. Egyaránt késznek látszott szétzúzni ezt a koponyát, vagy megcsókolni ezt a kezet.

Kisvártatva lassan homlokához emelte bal kezét, levette sapkáját, aztán a kéz lehanyatlott, és Jean Valjean baljában sapkáját, jobbjában a vasbunkót tartva, szilaj fején felborzolódott hajjal, ismét gondolataiba merült.

A püspök tovább aludta békességes álmát ez ijesztő tekintet alatt.

A holdfényben reszketegen megcsillant a kandallón a feszület, mely mintha mindkettejükre kitárta volna karját, áldón az egyik, megbocsátón a másik felé.

Jean Valjean hirtelen homlokára húzta sapkáját, aztán, gyorsan elhaladva az ágy mellett, a püspökre rá se nézve, egyenest a szekrénynek tartott, amelyet meglátott az ágy fejénél; fölemelte a fáklyatartót, mintha a zárat akarná vele kifeszíteni; de a kulcs benne volt a zárban. Kinyitotta a szekrénykét. Az első, ami szemébe ötlött, az ezüstneműt tartalmazó kosár volt. Kivette, aztán nagy léptekkel, óvakodás nélkül, a zajjal se törődve, áthaladt a szobán, az ajtónál termett, visszament a házikápolnába, kinyitotta az ablakot, megragadta botját, átvetette magát a földszinti ablakpárkányon, az ezüstneműt betette a hátizsákba, a kosarat elhajította, keresztülszaladt a kerten, tigrisszökéssel átugrotta a kőfalat, és futásnak eredt.

 

Másnap hajnalban Bienvenu méltóságos úr a kertjében sétált, amikor nagyon izgatottan kiszaladt hozzá Magloire-né.

- Püspök úr, püspök úr - kiabált -, nem tudja nagyságod, hol van az ezüstneműs kosár? - De igen tudom - mondta a püspök.

- Jézus neve legyen áldott! - folytatta az asszony. - Nem tudtam elképzelni, hová lehetett.

A püspök az egyik virágágyból vette föl a kosarat. Most odaadta Magloire-nénak. - Tessék, itt van.

- Hogyhogy? - hökkent meg Magloire-né. - De hiszen üres! Hát az ezüstnemű?

- Vagy úgy! Maga az ezüstneműt keresi? Arról nem tudok.

- Szentséges Atyaisten! Ellopták! Az a tegnap esti ember lopta el!

És ebben a szempillantásban, öregasszony létére meglepő fürgeséggel, a kápolnába futott, benézett az alkóvba, és visszament a püspökhöz. A püspök lehajolt, és sóhajtva nézett egy kalánfűpalántát, amelyet a virágágyra esett kosár összetört. Magloire-né kiáltására fölegyenesedett.

- Méltóságos úr, az ember eltűnt! Ellopta az ezüstöt!

Ahogy így jajveszékelt, pillantása a kert egyik sarkára tévedt, ahol látni lehetett a mászás nyomait. A fal párkánydísze letörött.

- Tessék nézni! Arra szökött. Átugrott a falon a Cochefilet utcába! Ó, a gyalázatos! Ellopta az ezüstünket!

A püspök egy pillanatig szótlanul állt, aztán komolyan ránézett Magloire-néra, és szelíden mondta:

- Először is, miénk volt az az ezüst?

Magloire-nénak elállt a szava a megdöbbenéstől. Pillanatnyi csend lett, aztán megszólalt a püspök:

- Magloire-né, máris túl sokáig és jogtalanul tartottam magamnál ezt az ezüstholmit. A szegényeket illette. És ugyan ki volt az az ember? Nyilván szegény ember.

- Jézusom! - bizonykodott Magloire-né. - Nem magam miatt beszélek, nem is a kisasszony miatt. Nekünk igazán mindegy. Hanem méltóságod miatt. Mivel fog most már enni a méltóságos úr?

A püspök csodálkozva nézett rá.

- Ugyan! Hát nincs ónból való evőeszköz? - Magloire-né vállat vont. - Az ónnak szaga van. - Akkor hát bádogból.

Magloire-né sokatmondó fintort vágott. - A bádognak íze van.

- Jó, majd eszünk fakanállal és favillával.

Néhány perc múlva leült reggelizni ugyanahhoz az asztalhoz, amelynél előző este Jean Valjeannal vacsorázott. Reggelizés közben a húga egy szót sem szólt, Magloire-né pedig magában dohogott. Bienvenu úr jókedvűen megjegyezte, hogy még fakanálra és favillára sincs szükség, ha az ember egy darab kenyeret akar tejbe mártogatni.

- Micsoda gondolat! - zsörtölődött Magloire-né, miközben ide-oda járt. - Szállást adni egy ilyen embernek! Méghozzá odafektetni saját szobája mellé! Még szerencse, hogy csak lopott! Szent Isten! Elgondolni is borzalom!

A püspök és húga épp föl akart kelni az asztaltól, amikor kopogtatás hallatszott.

- Szabad - mondta a püspök.

Kinyílt az ajtó. Különös és izgatott csoport jelent meg a küszöbön. Három férfi a gallérjánál tartott egy negyediket. Hárman csendőrök voltak. A negyedik Jean Valjean.

Egy csendőr őrmester, aki a csoport vezetőjének látszott, az ajtóból előrelépett, és katonás tisztelgéssel állt meg a püspök előtt.

- Méltóságos úr...

Jean Valjean, aki komoran és leverten állt, erre a szóra felkapta a fejét.

- Méltóságos úr! - mormogta. - Hát nem a plébános...

- Csönd! - szólt rá az egyik csendőr. - Ez itt a püspök úr őméltósága.

Eközben Bienvenu úr, oly élénken, ahogy magas korától kitelt, odalépett a csoporthoz .

- Á, ön az! - kiáltott fel, Jean Valjeanra tekintve. - Nagyon örülök, hogy látom.

Igen ám, de én a gyertyatartókat is önnek adtam. Azok is ezüstből vannak, bizonyára megkaphat értük kétszáz frankot. Miért nem vitte el a gyertyatartókat az evőeszközökkel együtt?

Jean Valjean kerekre nyitotta a szemét, és ahogy a püspökre nézett, azt a kifejezést semmilyen emberi nyelv le nem írhatja.

- Így hát igaz, méltóságos úr - szólt a csendőr őrmester , amit ez az ember állít?

Találkoztunk vele. Úgy ment, mint aki eliszkol. Megállítottuk, kíváncsiak voltunk, mit visz. Ezeket az evőeszközöket...

- És azt mondta - vágott közbe mosolyogva a püspök -, hogy egy öregpap bácsitól kapta, akinél éjszakára megszállt. Értem már. És önök visszahozták? Tévedés volt.

- Eszerint útjára bocsáthatjuk? - kérdezte az őrmester. - Természetesen - válaszolt a püspök.

A csendőrök elengedték Jean Valjeant, aki hátratántorodott. - Igazán szabadon eresztenek? - kérdezte csaknem artikulálatlan hangon, mint aki álmában beszél.

- Igen, mehetsz az utadra, nem hallod? - szólt rá az egyik csendőr.

- Barátom, mielőtt távozik - szólt a püspök -, itt vannak a gyertyatartói. Fogja.

A kandallóhoz ment, levette a két ezüst gyertyatartót, és odaadta. A két nő szótlanul nézte, és egyetlen mozdulattal, egyetlen pillantással sem zavarta a püspököt.

Jean Valjean minden porcikája remegett. Gépiesen, révetegen vette át a két gyertyatartót.

- Most pedig - szólt a püspök - menjen békességben... Hogy el ne felejtsem, barátom, ha megint meglátogat, fölösleges, hogy a kert felé kerüljön. Jöhet-mehet bármikor az utcai ajtón. Éjjel-nappal csak kilincsre van csukva.

Aztán a csendőrökhöz fordult: - Uraim, távozhatnak. A csendőrök elmentek.

Jean Valjean olyan volt, mint akit ájulás környékez. A püspök odalépett hozzá, és halkan mondta:

- Ne felejtse, sohase felejtse el, hogy megígérte: Ezt a pénzt arra fogja felhasználni, hogy becsületes ember legyen magából.

Jean Valjean, aki nem emlékezett, hogy bármit is megígért volna, nem bírt megszólalni. A püspök erősen hangsúlyozva beszélt. Ünnepélyesen folytatta:

- Testvérem, Jean Valjean, nem vagy többé a gonoszé, hanem a jóé. Megvásárolom tőled a lelkedet; elveszem a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől, Istennek adom át.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.