Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                                             A Bölcs Hernyó

Csupán egy TudatLAN Hernyó volnék? Nem! Csak egy életunt kövérség, akinek elege volt a fa leveleinek felzabálásából. Az úgysem jó semmire. Nőjek meddig még? Minek? Kinek? Elegem van ...

Persze zabálhatnék még az élvezet kedvéért, de mire jó az? Úgyis nőnék csak tovább, hogy aztán még éhesebb lehessek. Csupán ez volnék, egy zabálógép? Na neeeem ... Ebből elegem van! Ezt nem vállalom tovább! Végzek magammal, így döntöttem.

 

Mivel szoros vagyok, így a hangyáknak nem Kellek. Élet ez így? Még meghalni sem tudok. A tegnap levetettem magam egy szélső levélről ... es? Még csak meg sem ütöttem magam. De nem adtam fel! Még tegnap visszaindultam erre a fara! Csak azért, hogy a rigók, a fekete kaszások jobban lássanak a lemenő nap fényében. De a halálmadaraknak sem kellettem. Pedig azt hittem, hogy a sárga-fekete csíkos ruhám miatt tuti észrevesz majd valamelyik! Észre is vettek, de az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát Mindegyik. Nem értem miért ... Pedig igazán ízletes lehetek ilyen szép nagy kövéren. Valami hibádzik ...

 

Sebaj, akkor gondolkodjunk. Úgyis abban jó vagyok! Értek én mindent!!!

Az azért elszomorít, hogy nem Kellek senkinek sem, és még meghalni sem tudok ...

 

És akkor jött az ötlet, egyet tudok Csupán egy zabáláson kívül: szőni! Így hát gubót szövök. Legyen ez a koporsóm! Itt békésen megfulladhatok és nem zavar, nem tántorít el senki sem. Nem is fognak rám találni, épp Ezért a hullámat sem fogják meggyalázni. Igen, ez így jó lesz. Ennek örülök. Mégsem egy buta és szoros, nagy kövér Hernyó volnék! Úgy látszik, az én életem értelme az volt, hogy tudatosan haljak meg. Legyen hát!

 

Azzal begubódzott. Jó erősen rögzítette koporsóját egy szélvédett faágon. Csak lógott és várt. Várt és várt. Mégsem fulladt meg. Ezt is elrontotta valahol, és nem értette. Cserbenhagyta még az oly bölcs gondolatai is, amire eddig mindig számíthatott. Pedig azt hitte, mindent tud az életről.

 

Nagyon elkeseredett.

 

Feladta.

 

És akkor elkezdődött valami.

 

Mégsem úgy történt, ahogy eltervezte.

 

Két héten keresztül, egy teljesen megmagyarázhatatlan változáson ment keresztül, amibe semmi sem volt beleszólása. Nem számítottak gondolatai sem. Csak befelé figyelt. Mást úgysem tehetett. Szinte külső szemlélőként nézte végig saját testének teljes átalakulását. Nélküle történtek a dolgok. Aztán ez is megállt. És csak akkor eszmélt, hogy mintha kinőtte volna valamiféleképp a koporsóját!

 

De tanult a leckéből. Nem akarta megérteni mindenáron a dolgokat többé. Csak követte vágyait, érzéseit. És most ki akart Torni. Kíváncsi volt arra, hogy mivé változott. És nem érdekelte többé az, hogy miért!

Belül is más lett.

 

Feltörte a koporsó fedelét és kimászott.

 

Fájdalmas volt az első nyújtózás.

 

Hatalmas szárnyai lettek, ami örömétől egyre csak tovább nőttek és feszültek. A reggeli szikrázó napsütés megszárította Csillogó sárga-fekete mintás szárnyait. Aztán meglátogatta a régi jó barátja van, az éhség. De most nem az a Görcsös zabálási Urra vágy lett rajta, Hanem valami édes nedűre vágyott. Érezte a szellőben az illatát. Valami színes tarkaságok felől jöttek a fű közül.

 

Nem gondolkodott, csak élvezte a létezést, és azt a szellő játékát, amivel először vitorlázott a nektárjukat kínálgató virágok felé ...

 

(ismeretlen szerző) Folyóiratcikk et al

 

 

                                                     Szív

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagyváros központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívet bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott ... Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és Továbbra is dicsérgette önmagát.

 

Egyszer csak a Sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:

 

- És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez ...

 

Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívet. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet.

Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszódtak. De tele volt sebekkel, Helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, Helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott.

 

- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek.

 

A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívet, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:

 

- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet-ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel-csak könny és fájdalom.

 

- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.

Látod ... minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel Ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de Ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet, amit megosztottunk egymással.

Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek ... hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy Bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis ... azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.

Érted a legtöbb, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége? - Fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.

 

A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.

A fiatal bámulta a szívet, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve leginkább az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.

 

Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. : "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség ...

 

 

 

 

                                              Bizalom

Egy nap George kifeszített egy kötelet a Niagara felett, és közölte a körülötte álló emberekkel, hogy végigmegy a kötélen biciklivel. Az emberek felhördültek, de Amint látták, hogy George valóban leveszi a gumikat a bringája kerekéről és a kötélre állítja a szerkezetét, biztatni kezdték.

Ahogy haladt, az emberek egyre hangosabban kiabáltak:

- Gyerünk George! Hiszünk benned! , Meg Meg tudod csinálni, hiszünk benned!

George átért a túlpartra, majd visszafordult és az emberek üdvrivalgásától kísérve visszakerekezett. Az emberek éljenezték, ünnepelték:

- Fantasztikus voltál, George, hittünk benned, tudtuk, hogy megcsinálod!

- Na, akkor ki ül fel a vázra, hogy átvigyem? - Kérdezte George.

Az emberek döbbenten, kissé haragosan húzódtak vissza.

- Senki sem bízik bennem? - Kérdezte George - Hisz az előbb még mindannyian hittetek.

Ekkor a tömegből előlépett egy kislány, és azt mondta, ő felül a vázra, és átmegy Georgedzsal. Az emberek felbőszültek erre, szidni kezdték George-ot, amiért egy gyerek életét kockáztatja. Ahogy azonban a bicikli a túlpart felé közeledett, elnémultak. A kerékpár a túlparton visszafordult, és ahogy közeledni kezdett, a néma csendet ismét az éljenzés, az üdvrivalgás váltotta fel.

- Fantasztikus vagy, George! Hittünk benned, és megcsináltad!

Ekkor valaki megkérdezte a kislányt:

- Hogyan volt annyi bátorságod, hogy felülj a vázra George ele?

- Úgy, hogy ez az ember az apám. És nem csak hiszek, Hanem bízom is benne.

(ismeretlen szerzőtől)

 

                                      Apa fia meg szamara

Egy apa fia meg szamara társaságában vonult Keshan poros utcáin a rekkenő déli hőségben.

 

Az apa a szamáron ült, a fiú pedig vezette a jószágot. "Szegény gyermek! - Vélekedett egy járókelő. - Rövid lábacskája alig tud lépést tartani a szamár gyors járásával. Hogyan is lehet valaki ilyen lusta, hogy tétlenül ül a szamarán, és elnézi, hogy a Kisgyerek agyonhajszolja magát." Az apa megszívlelte a bírálatot: a következő sarkon leszállt, és fiacskáját ültette fel a szamárra.

 

De nem telt sok időbe, mikor egy újabb járókelő szólalt meg rosszallóan: "Micsoda arcátlanság! A kis Csibész úgy trónol a szamáron, mint valami király, szegény öreg apja meg loholhat mellette." Ez meg a fiút szomorította el, és kérte apját, hogy üljön fel mögé a szamárra.

 

"Ki látott már ilyet? - Hallatta Ekkor zsémbelődő hangját egy asszony a fátyla alól. - Micsoda állatkínzás! Szegény párának leszakad a háta, a két semmirekellő meg úgy terpeszkedik rajta, mintha egy dívány volna az a szerencsétlen jószág! Apa és fia a szidalom hallatán összenéztek, és szó nélkül mindketten leszálltak a szamárról.

 

De csak néhány lépést tették meg a szamár mellett, egy idegen máris gúnyolódni kezdett rajtuk: "Hogy lehettek Ennyire ostobák? Sétálni viszitek talán azt a szamarat? Minek tartjátok, ha nem is dolgozik, hasznot se hajt nektek, és még arra se jó, hogy valamelyikőtöket vigye? "

 

 

Az apa egy marek szalmát Adott egy szamár szájába, másik kezét fia vállára tette, és így szólt: "Bárhogyan teszünk is, mindig akad valaki, akinek nem tetszik a dolog. Azt hiszem, legjobb lesz, ha eztán csakis a magunk feje után megyünk. : "

 

 

                                   W. King

                        Ez az Ébredés más volt, mint a többi.

 

Érezte, látta a fényt, mely mindent átsző,

és ellenállhatatlan erővel hív valami ismeretlen boldogság felé.

Haza akarok menni - formálódtak meg benne hangtalanul a szavak.

Pedig fogalma sem volt, hogy miféle otthon után vágyakozik.

Hiszen itt ül a saját ágyában egy jól ismert falak között.

Azonban ebben a pillanatban biztosan tudta, hogy az egészen más világból

hozzá érkező üzenetek valódiak és nem fantáziált.

 

Önnön legbensőbb lényének birodalma valóságosabbnak tűnt számára a legtöbb,

mint bármi, amit akár a két kezével is megragadhatott.

 

Botorkált már régóta halványan kirajzolódó emlékképek között,

furcsa honvágyának eredetét keresve,

de mintha elfelejtett volna valami fontosat.

 

Kisgyermekkorában Gyakran nem tudta, melyik világ az igazi.

Szüleinek lágy hangja átkísérte őt oda, amiről a mesék szólnak.

 

Volt ott sűrű erdő, aztán lágy patakok, várak,

apró szakállas emberek nagy bőrkötésű könyvekkel.

Találkozott vastagtörzsű fákkal, Melyek megszólították őt, mert emberarcuk

volt.

Megmutatták az utat, de ők már nem tudták továbbmenni,

mert óriási gyökereik a földhöz kötöttek őket.

 

A nagy réteken, ahol ezerszirmú virágok nőttek, minden virágban egy tündér

lakott.

Harmatot ittak hajnalban, és ruhájukat a nap szőtte Fényből.

Ott minden igaz volt, amit gondolt.

Gondolt valamit és az megjelent.

 

Persze voltak félelmetes dolgok is, iszapszívű sokszemű Lények,

Melyek a karmaikat nyújtogatták feléje,

Kígyók vagy Melyek pillanatok alatt óriásira nőttek el akarván nyelni őt.

Ilyenkor kétségbeesetten menekülni kezdett,

és egy pillanat múlva már édesanyja karjaiban találta magát,

abban a világban, ahol a dolgok olyan lassan változnak,

Ahol a könny mindig csipi a szemét, és a kéz fáj, ha nekiütközik annak a

rácsos valaminek.

 

Jó a Megnyugvás a lágy kezek között,

A szipogás elhalkul és az Altatódal ismét átlibbent egy fátylon túl abba a

másik világba.

 

A sok kaland emlékei ébrenlétei idején is elkísérték,

de valahogy sohasem emlékezett már arra, hogy miért indult el.

Valamit keresett. Valami hívta.

 

Az öröm és szorongás képei mögött, minden kaland mögött valami átszűrődött

egészen más,

de hiába kapta fel a fejét visszafojtott lélegzettel figyelve a jelre, egy

lényeg elillant.

Mindig Szeretett volna egy iránytűt, mely bárhonnan hazavezeti.

Ofra Haza? Vajon hol van az ő igazi otthona.

A lakás falain túl, az álmok világán túl, mégis egészen közel.

 

Valaki, valahol mondani akar valamit.

 

Jóval később, mikor már óvódba kisérték,

különbséget tudott tenni már alvás és ébrenlét között.

Ekkor már beszélt és kérdezett.

 

Elbeszélte, hogy Kikkel találkozott ott, és azokkal milyen jó volt játszani,

távoli birodalomról beszélt, melynek kapujában Oroszlánok őrködnek,

akiket nem lehet megtéveszteni,

és csak azokat engedik lehet, akik nem félnek tőlük, Hanem szeretik őket.

Akkor viszont kitárul egy kapu és egy fényhíd ereszkedik le,

mélyen fehér lóra ülve, a csillagok között lehet kalandozni.

 

A felnőttek komoly arccal hallgattak a történeteket,

de valahogy hiányzott az őszinte érdeklődés.

Egyáltalán rá kellett Jonnie, hogy a felnőttek semmit sem tudnak az igazán

fontos dolgokról.

A kérdésekre pedig nem képesek válaszolni.

Csak akkor könnyebbülnek meg, Amikor időjárásról, meg könyvespolcokról

kérdezik őket.

Ekkor nagyon komoly arckifejezéssel kezdenek beszélni,

és utána elégedetten dőlnek hátra, unalmas újságjukkal a kezükben.

 

Aztán iskolába kezdett járni.

 

Megtanították arra, hogy nem elég Szeretem mondani, hogy sok vagy kevés,

Hanem mindennek pontos darabszáma van.

Mindent elneveztek valaminek, lerajzoltak mindent, mindent kis fiókokba

tették,

és a tanár egy dolgozatíráskor könyörtelenül rákérdezett az összes kis fiók

nevére,

számszerűen és tudni akarta mi van benne, és ugyebár miért, és miért nem a

másikban.

 

Ha véletlenül valaki összetévesztette a fiókokat, akkor rossz jegyet vitt

haza az illető, és másnap nem volt kölcsön egy játszótéren, mert a papaja

tanította a kis fiókok nevére.

 

Nem csoda, hogy nemsokára alvás alatt nem a régi fehér lova várta,

A csillagok közötti kalandozásra,

Hanem ott van egy kis fiókokat kellett rendezgetnie.

És mindig rossz helyre tett valamit,

Egy szigorú arcú tanár pedig, aki egy kicsit azért más volt,

mert kis fát kitépett tartott a kezében,

mindannyiszor a kezére csapott, Amikor ő hibázott.

 

Aztán még jobban összezavarodott minden.

Lassan kezdte elhinni a szüleinek,

hogy a valóság az, amit ő lát a legtöbb,

amit megfog, amit hall, és minden más Csupán fantázia, amit ki kell nőnie.

 

Belefáradt az ellenkezésbe,

és az egyhangúan lepergő naptárlapokkal együtt

sok minden egy félédes szemetesládájába esett.

 

Ez az Ébredés Azonban más volt, mint a többi.

 

Születésnapja van.

Álmában állt valahol fent valamilyen hegyen,

és mintha a folytonosan ismétlődő napjait felgyorsítva látta volna.

Felkelés, mosdás, reggeli, út az iskolába, először egyenesen,

majd balra, jobbra, egyenesen,

iskola, padok, feleltetés, szünet, ebéd, hazafelé, tanulás, játék, vacsora,

alvás, Ébredés.

 

Valahol, valaki akar mondani valamit.

 

Ő elszörnyűködve nézi napjai unos - untalan ismétlődését,

elretten a vég nélküliségtől, melyre nincs megoldás.

A megoldás vágya halkan fel-felbukkan, de nincs válasz.

Sírva fakad a hegyen és vágyának sugarai, Egyetlen pontban egyesülnek.

Óriási erőhullám szakad fel szívéből, és a fénysugarak átszakítják a szürke

börtön falait.

 

Aranysárga fény áraszt el mindent,

majd egy ajtót lát, mélyen érzi, be kell lépnie.

Minden félelem nélkül indul el az ajtó felé,

mélyen - most már látja, nincs kilincs.

Megáll az ajtó előtt.

 

Valaki, valahol mondani akar valamit.

 

Mozdulatlanná merevül minden.

Kozmoszok, távoli csillagok útja függ a következő pillanattól.

- Tárulj fel előttem ajtó, mert új utakon akarok járni!

 

Ez az Ébredés más, mint a többi.

 

Még sohasem Tapasztalt rezgést érez a szívében, de nyoma sincs a félelemnek

benne.

Valahogy ez is olyan természetes. Hát igaz minden.

 

Az ősrégi falióra, mely valamikor gyermekkorában megállt, most újra

elindult.

Pillantása az ablakra tévedt.

Házuk mellett ott magasodott az ősrégi fa, kölcsönadott egy hatalmas udvaron.

Gyermekkorától fogva, Különösen vonzódott a fához.

Ő óvta a házat a nagy viharoktól, hűsítő árnyat Adott egy rekkenő forróságban,

és gyümölcseit adakozóan ontotta mindenkinek.

 

Gyakran nézegette máskor is kövér, de a legtöbb valahogy minden más volt.

A levelek sohasem látott színpompában verték vissza a nap sugarait.

Az óriás lombkorona ezer színben ragyogott.

Mintha minden kis részlet azért jött volna létre,

hogy gyönyörködjön benne az ember szeme.

Új és új, szebbnél szebb varázslatok tartották fogva a tekintetét.

Szinte erőszakkal kellett szemlélődését megszakítania.

 

Fejét oldalra fordította, s egy pillanatra sem lepődött meg,

hogy a megszokott ajtó mellett egy másikat is lát a szobája falán.

Tétovázás nélkül lép ki az új ajtón.

 

A ház, ahol laknak, a városka régi negyedében áll, KÖZVETLENÜL A belváros

mellett.

: Pont ott, ahol a házakat nem újították fel,

mert az új üzletek kicsit odébb a sétáló utcában vannak.

A házuk alján van egy régi műhely, ahol egy öreg Könyvkötő dolgozik.

Gyakran hallotta szüleitől, ahogy gúnyosan beszéltek az öreg mesterről,

mondván, nem életre való:

nemhogy törekedne és forgalmasabb utcában nyitna üzletet,

még azt is megválogatja, hogy milyen könyveket kell kössön.

Pedig senki nem dolgozik olyan szépen mint ő.

Messzi városokból is felkeresik az öreget,

ha igazán szépen fel akarnak újítani egy-egy könyvet.

Az is előfordul, hogy fizetésül Szeretem kér,

Hadd maradjon nala a könyv egy kis időre, amíg elolvassa.

 

Ez az Ébredés más volt, mint a többi.

 

A Poros műhelyablakon fény szűrődött ki.

Még sohasem történt meg vele, hogy megállt volna az ablak előtt.

A legtöbb kicsit tétovázott, és belépett a nyikorgó ajtón.

Az öreg körül szanaszét könyvek hevertek.

Némelyek satuba fogva az új ruhájukat erősítették magukra,

Mások, még szégyenkezve takargatták rongyos lapjaikat.

 

Gyere, tudom, ma van a születésnapod, át kell adnom neked valamit.

Már régóta vártalak, de tudtam, hogy jönni fogsz

- Szólt az öreg és egy ősrégi könyvet Adott a gyerek kezébe.

 

A pillanat felíródott valahová, ami csak a bölcsek számára olvasható.

A pillanat neve: Örök

és az örökkévalóságból jött, és mindannyiszor visszatér,

Amikor egy öreg ráncos kéz a könyvet átadja egy fiatal fiúnak.

A három ilyenkor egy, és a lánc záródik.

 

Az út az iskolába az ÓDON házak között vezet.

Megáll egy helyen, ahol a vakolat darabja leszakadt és a falon egy kemencét

formáz.

Ami által a kép megjelent, az eredeti Formázó, a vakolat,

valamely Járdán hever egy kupacban és a hiánya ÁLTAL Létrejött az alkotás.

 

Nézi a kemencét és friss kenyérillatot érez az orrában.

A nagy rétre gondol, tágas búzamezőkre,

A Földre mélyen élőlények tucatjai Elik az életüket,

fülledt nyári éjszakákra,

melyben a pattanásig feszült a világra menydörgés és vihar hoz megváltást.

 

Mintha egyszerre két világban lenne.

A képzeletében kibontakozó képek legalább olyan valóságosnak tűnnek,

mint a Koszos, levert vakolatú utca.

Mintha egy szőnyeg két oldalát egyszerre látná,

Az egyik oldalt gyönyörű mintákkal gazdagon,

egy másikat pedig mindennek a fonákjaként, szürkén, megannyi szállal átszőve.

 

Melyik az igazi?

- Visszahangzik benne újra a kérdés, mely oly régóta kíséri,

Mióta csak az eszét tudja.

Egyre határozottabban Azonban emlékszik arra,

hogy valaha mindkét világot kívülről nézte.

 

Amikor a csend, életet a képekbe Lehel,

minden kis mozzanat egy egészen más világról mesél

és az útról, mely odavezet.

Hol volt hol nem volt.

Valami eltűnt, aminek öröknek kellene lennie.

 

Lennie kell valaminek a szőnyeg mindkét oldalán túl,

hetedhét országon is túl.

Gyerekkorában amiről a felnőttek azt mesélték,

hogy ott csak a kurta farkú malac tur,

Ott valami hatalmas nagy űr tátong.

Hihetetlenül hiányzik valami.

Motoszkál benne egy emlék,

melyből égető vágy és sürgetés Arad, Mióta csak úton van egy ismeretlen cél

felé.

 

Valaki, valahol mondani akar valamit.

 

A nagy kereszteződésnél elromlott a lámpa és egy rendőr irányítja a

forgalmat.

Busz fékez mellette és pillantása egy kislányéval találkozik.

A szelíd szomorú arc égszínkék gyémántjaiból a tudás fénye sugárzik.

A magányosság, a meg-nemértettség, az egyedüllét,

A hontalan vágyakozás keveredik a bölcsességgel.

 

A két gyerek tekintete egymásra talál a reggeli őrületben.

Feloldódnak egymásban sa belső öröm felujjong a szívükben.

Nem vagyok egyedül!

 

Az iskola előtt Tulipánok nőnek.

Szirmaik a reggeli hűvösben összezárva, fejük lehajolva.

 

A délelőtt óráit átlengi a megértés szelídsége.

Délután, mikor kilép az iskola kapuján,

A Tulipánok felemelték a fejüket az ég felé és szirmukat kitárták a fénynek.

Olyan volt ez mint egy dicshimnusz,

melyet a nap tiszteletére mutattak a Neman és áhítattal.

 

Eljött a következő nap reggele, Amikor minden gyerek és felnőtt

az iskolába és a munkahelyére készülődik.

Elégetett pirítós szagára ébredt fel.

 

A megszokott ajtó sürgetően nézett rá!

Mellette tegnap minthogyha lett volna egy másik ajtó van,

fut át az agyán Miközben öltözködött.

Ma dolgozatot fogunk írni az első órában, kicsit előbb oda akarok érni.

Az 'A'-sok már tegnap megírták, hátha ugyanazok a kérdések lesznek.

Többet nem gondol a másik ajtóra, sietve kilép és fut lefelé a lépcsőn.

 

Egy pillanatra megtorpan a Könyvkötő ablaka előtt.

Az öreg ráncos keze valahonnan Messziről nyújt egy könyvet.

Á, bolondság, az öreg mindig is egy kicsit ütődött volt.

Mit akar azzal a könyvel, biztos bolondság.

Fontos dolgom van, dolgozatot kell írnom, oda kell érnem időben.

 

Kemence a falon.

Távoli kenyérillatot érez, menydörgés, villám! Fut tovább.

 

Nagyon közelről, de honnan?

Valaki, valahol mondani akar valamit.

Kifulladva érkezik az iskola ele.

Pihenek egy kicsit.

- Hol vannak a Tulipánok, egy tulipánjaim??

Felásott föld néz vissza rá, mint friss sír mely eltemette a tegnapot.

 

- Az én fam??

Ellenállhatatlan erővel razza meg mellét a sírás.

Rohan megfordul és vissza.

Autók dudálnak, felnőttek riadt arca tekint rá, de ő nem vesz észre semmit.

A verejték összefolyik a könnyeivel.

Rohan a jól ismert utakon visszafelé, aztán fel a lépcsőn, egy szobájába.

Feltépi az ablakot.

Az ősi fa ott áll csupaszon, az ezerszínű lombkorona lehullott.

Csupasz ágait az ég felé emelte, mint Kérő kéz mely Neman vár és már nem

akar semmit,

csak hallgatni és várni, és kitárni újait mindent odaadva, mindent

elengedve.

 

A képek, Melyek mindig is az igazságot hirdették, lehullottak,

feltámadt és mögöttük az eredeti, Egyetlen valóság.

 

A felismerés pillanatában meghallja a hangot.

A hang maga a felismerés.

Egy valaki megszólalt, most már nem képekben, Hanem bent a szívében.

 

Én vagyok, aki szólított, én vagyok akit kerestél, én vagyok aki keresett,

a kezdet és a vég, minden mindenben.

Gyere! Hazamegyünk!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.