Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


      

                 EMBERSÉG

Az Egyesült Államokban egy sérült gyerekeket oktató iskola gyűjtést rendező vacsoráján felszólalt az egyik szülő, beszédére még ma is sokan emlékeznek…

Miután kellőképpen megdicsérte az iskolát és a hozzátartozó nevelőket, így folytatta:

 

- A természet, ha külső hatásokkal nem avatkoznak bele annak rendjébe, tökéleteset alkot. Ettől függetlenül az én fiam, Shay nem képes úgy tanulni, mint mások. Nem érti úgy meg a dolgokat, mint más gyerek. A fiamban miért nem található a természet tökéletessége?

Elcsendesedett a hallgatóság a kérdéstől.

- Azt hiszem - folytatta az apa -, amikor egy olyan gyermek, mint amilyen Shay jön a világra, alkalom nyílik arra, hogy kifejezzük az emberiség igazi természetét, mégpedig azzal, ahogyan bánunk azzal a gyermekkel.

 

Shay az apjával sétált, amikor néhány ismerős gyereket látott baseballozni. Shay kérdezte:

- Szerinted engednek játszani? - Shay apja tudta, hogy a legtöbb gyerek nem örülne, ha fia az ő csapatában játszana, ugyanakkor megérezte fiának azt az igényét, hogy valahova tartozni akar. Így megkérdezte az egyik fiút, engedik-e Shay-t játszani. A megkérdezett fiú körül nézett, segítséget kérő tekintettel és mivel nem kapott segítséget, saját kezébe vette az ügyet és azt mondta:

- 6 ponttal vesztésre állunk és a nyolcadik körben vagyunk.

Beállhat hozzánk és a kilencedik körben üthet is.

A nyolcadik kör végén Shay csapata szerzett néhány pontot, de még mindig 3 pontos hátrányban voltak. Közben Shay kesztyűt húzott és a középpályán játszott. Semmilyen labda nem járt ugyan arrafelé, de szemmel láthatóan határtalanul boldog volt, fülig ért a szája, amikor integetett neki az apja.

 

A kilencedik körben ismét ütöttek egy pontot és elérhető közelségbe került a nyerési lehetőség, azonban Shay volt a következő és egyben az utolsó ütő, így ha ő üt, biztosan vesztenek.

Ilyen, nyerés előtti helyzetben ki adná át pont neki az ütési lehetőséget?

Meglepő módon Shaynek adták az ütőt. Mindenki tudta, hogy lehetetlenség eltalálnia a labdát, hiszen az ütőt se tudta rendesen megfogni.

Ettől függetlenül, amint ütéshez készült Shay, a dobó közelebb lépett és nagyon lágyan szinte ejtve dobta hozzá a labdát, Shay mellé trafált, de a második így dobott labdába belenyúlt és egyenesen az egyik fogó felé ütötte. A fogónak könnyű labda volt és könnyen ki üthette volna Shayt, azonban az első bázis mellé dobta a labdát. Mindenki elkezdett kiabálni:

 

- Fuss Shay, fuss az elsőre!

 

 Ijedt nagy szemekkel el is indult az első bázis felé, majd a tömeg biztatására a másodikra is. Mire odaért a jobb fogónál volt a labda, aki odadobhatta volna a harmadikra, azonban felfogva a dobó szándékát annak a feje fölé hajította azt, miközben a bázisokról futó csapattársak már elkezdtek beérni a célbázisra, Shay is elkerülte a harmadikat és üvöltött a tömeg:

 

- Célba fuss Shay, célba!

 

Shay beért és győzött a csapat, hősként ünnepelték, mintha év végi bajnokságot nyert volna.

- Azon a napon - folytatta elfojtott hangon az apa, könnyekkel a szemében - mindkét csapat fiúi igazi szeretetet és emberséget hoztak a világba.

 

 

                      A VAGYON

 Egész vagyonát jótékony célokra kívánja fordítani egy idős New York-i milliárdos. Chuck Feeney mintegy 8 milliárd dollár szétosztását tervezi a következő nyolc évben.

Chuck Feeney neve szinte senkinek sem ismerős, a 76 éves New York-i milliárdos a névtelenségbe burkolózva kezdte meg több százmillió dolláros adományainak osztogatását

Milliárdokat oszt szét

 

Feeney a Duty Free Shoppers nevű konglomerátum alapítójaként tett szert hatalmas vagyonára. 53 éves korától folyamatosan hatalmas összegeket fordít az adakozásra. Az első akaratlan lépés a válása volt, az ex felesége 100 millió dollárral (17 milliárd forinttal) és több luxuslakással távozott a házasságból.

 

A milliárdos legújabb ötlete az, hogy személyes példáján keresztül folyamatos, élethosszig tartó adakozásra buzdítsa a világ leggazdagabb embereit. Elhatározta, hogy 2016-ig az összes pénzt jótékony célra fogja fordítani: "Nem akarok meghalni, amíg el nem költöm az összeset" - mondta. Nem lesz könnyű dolga, ugyanis mintegy 8 milliárd dollárt kell elosztogatnia.

 

Alapítványa, az Atlantic Philanthropies főleg egyetemek és kórházak részére utal át hatalmas összegeket, a milliárdos pedig mindeddig ügyelt arra, hogy a neve sehol ne szerepeljen. Az Atlantic Philanthropies munkatársai évekig nem árulhatták el még családtagjaiknak sem, hogy hol dolgoznak.

 

Az alapítvány létezése 1997-ben kerülhetett nyilvánosságra, amikor Feeney eladta a Duty Free Shoppers nevű cégét a luxuscikkek forgalmazásából meggazdagodott francia mágnásnak, Bernard Arnault-nak. Feeney saját részét teljes egészében az alapítványba fektette, és a filantrópusok - illetve azok, aki eddig annak tartották magukat - le voltak nyűgözve.

 

Az eddigi legnagyobb adományt egyesült államokbeli és írországi egyetemek kapták, egy ízben 588 millió dollárt (csaknem 100 milliárd forintot) utalt egy intézmény bankszámlájára. Előszeretettel adakozik kórházak részére is. Az Operation Smile nevű szervezetnek is nagyobb összegeket juttatott, amely a fejlődő országok farkastorokkal született gyermekeinek műtétjeit fedezi.

 

Az ír gyökerekkel rendelkező mágnás eddig összesen 1 milliárd dollárnyi (170 milliárd forintnyi) összeget ajánlott fel írországi intézményeknek, és anyagilag segítette az ír emigránsok beilleszkedését.

 

A bőkezű mágnás önmagával azonban már kevésbé nagyvonalú. "Mindössze" 1 millió dollárból él. Annak idején hat luxusrezidenciája volt a világ különböző nagyvárosaiban, ma pedig egyetlen lakással rendelkezik, ahol második feleségével él.

 

Hirdetés. A milliárdos megjelenésére sem ad sokat, egyáltalán nem vásárol méregdrága, dizájnerek által tervezett darabokat, és olcsó órát hord.

 

Nincs autója, és taxira sem költ, inkább busszal jár.

 

Nem jár drága éttermekbe sem, mert úgy gondolja, hogy egy 25 dolláros (4200 forintos) menü éppen úgy kielégíti az igényeit, mint egy 100 dolláros (17 ezer forintos).

 

Rokonai olyan emberként jellemezték, aki utánaszámol a blokknak, amikor rendel egy sört.

 

 

 

                                Beteg kislány

Egy kislány haldoklott egy olyan betegségben, amiből nyolcéves bátyja valamivel korábban kigyógyult.

A doktor így szólt a fiúhoz:

-Csak a véred transzfúziója mentheti meg a kishúgod életét. Kész vagy vért adni neki?

A kisfiú szeme tágra nyílt a félelemtől. Habozott egy darabig, aztán azt mondta:

-Rendben van doktor bácsi, kész vagyok.

Egy órával a transzfúzió végeztével a kisfiú tétovázva megkérdezte:

-Mondja doktor bácsi mikor halok meg?

A doktor csak ekkor értette meg azt a pillanatnyi félelmet, ami elfogta a fiút:

azt gondolta, hogy ha a vérét adja, az életét adja a kishúgáért.

 

                            Bölcs király 

Egyszer  régen  élt  egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan  segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:

"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban  megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette:

- Aki ezekbõl a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!

A gyerekek buzgón nekiláttak  az  ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian  szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte  a  magvakat, de hiába teltek  a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak  csak nem akartak kicsírázni.

"Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az  édesanyjához fordult segítségért.

- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.

- Talán másik földbe kellene átültedned õket - tanácsolta anyja.

Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlõdésnek. Hamarosan felvirradt  a  nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a  virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek  meg az utcára tódult, és szorongatták  a  szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt elõttük, de  bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.

Az egyik ház elõtt azonban  megpillantotta a pityergõ  Szon Ilt, aki  üres virágcseréppel álldogált  az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:

- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az  üres  virágcseréppel? - kérdezte tõle.

Szon Il  hüppögve  mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlõdésnek.

A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:

- Ez az én becsületes kisfiam!

Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és  egyikük  lármázni kezdett:

-  Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcsréppel?

A király ekkor így szólt:

- Minden  virágmag, amit  a  gyermekeknek  kiosztottam, fõtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.

Az emberek erre helyeslõen bólogattak, a gyemekek  pedik, akik a pompás  virágokat  szorongatták, igencsak  elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.    

 

 

                                  A nadrág

Egy fiatal férj nadrágot vásárolt. A hosszával volt azonban némi differencia. Gondolta, hogy a családjában három asszony is van, majd felvarrják.

 

Elsőnek feleségét kérte. Az asszony rossz hangulatban volt és morgással felelt a kérésre.

 

Akkor anyósához fordult, ő éppen izgalmas könyvet olvasott, és nem mutatott hajlandóságot a varrásra.

 

Közben lányával találkozott. „Jaj, apu, most éppen színházba megyek.”

 

No, gondolta magában, az én családomban ugyan nem válik tettekre a szeretet.

 

Közben a felesége jobb belátásra tért, és felhajtotta a nadrágot. Hamarosan az anyós is befejezte az olvasást, a többiek tudta nélkül ő is felhajtott belőle. Végül az éjszakában hazatérő leány is teljesítette a kérést.

 

Ez a nagy buzgalom azonban úgy megrövidítette a nadrágot, hogy öröm helyett csak bánatot szerzett.

 

             Gyurkovics Tibor: A sánta hölgy

A parton ment a Sánta Hölgy. A Sánta Hölgynek zöld sapkája volt, puha bundacipőben lépkedett, elhaladt a sétány piros padjai előtt, a lebegő víz mellett ment, beleolvadva a szemközti hegyek kék párájába. Vállát kicsit előrebiccentette egy-egy lépésnél, bal lábát pedig húzta maga után. Olyan kecses volt a mozgása, mint egy sebzett lábú kócsagnak. Minden reggel megjelent a parton, elment az ablakok üvegcsillogásai előtt, a hatalmas platánok téli szürke ágai alatt. Mint egy zene, halad, csöndesen, bicegő ütemre. Legtöbbször egy kiflivéget evett, lassan a szájához emelte, nézett maga elé a földre meg néha a túlpart elvesző házaira.

 

A gyerekek nevették a Sánta hölgyet. Elbújtak a Loreley fái mögé, a kis parkban.

 

– Nézd, jön a Sánta Hölgy – mondták, és elbújtak.

 

Kis bogyókat szedtek, és a mellvédről a zöld sapkára ejtegették. A Sánta Hölgy megállt, ijedten kapkodta föl a fejét a magasba, és türelmetlen mozdulattal sodorta le a sapkájáról a bogyókat. „Mi lehet ez? – gondolta. – Talán valamelyik növény hullajtja még a magvait.” Aztán továbbhaladt a parton, bicegő lépései egyenletes kis köröket írtak a nedves föld felé.

 

A gyerekek nem elégedtek meg ennyivel. Vonzotta őket a Sánta Hölgy figurája, mindig kiültek a Loreley-park magasába, és várták.

 

– Ássunk neki gödröt – mondták. – Csak egy kis gödröt, éppen itt a Loreley alatt. – Nagy nevetéssel készültek a gazságra. Kis gyereklapáttal lyukat piszkáltak a földbe, azt vastagon befedték újságpapírral, és földet szórtak rá. Nem látszott semmi. Ők fölhúzódtak a mellvédre, és várták, hogy jön a Sánta Hölgy. Nagy messziről föl is tűnt imbolygó alakja, egy biccenés, egy lépés, egy biccenés, egy lépés. Kiflit tartott a jobb kezében, azt majszolta. Néha átnézett a túlsó partra, közeledett.

 

– Most figyeld majd. Mekkorát puffan! – röhögtek a fiúk. A Sánta Hölgy közeledett. Lassú léptekkel jött a gödör felé. Majszolta a kiflit. A gödör előtt megállt. Átnézett a túlsó partra, kicsit lejjebb ment a vízhez. Aztán folytatta az útját.

 

– Nézd! Kikerülte! – ordítottak a gyerekek. – Végig föl kell ásni a partot! – Neki is álltak, és jó hosszan ástak egy kis árkot, ugyanígy lefedték újságpapírral, gallyakkal és földdel. – Ne féljetek, most nem tudja kikerülni!

 

Megint fölmásztak a kis park mellvédjére, és várták, hogy jön. Jött. Messziről imbolygott az alakja, egyik kezében kis kiflivéget tartott. Egyet biccent, egyet lépett. Közeledett. Elért az árokig, megállt. Aztán hirtelen a park felé vette az útját, a kis lépcsőkön fölbaktatott. A gyerekek fölmásztak a fára, a Sánta Hölgy meg leült az egyik padra, ette a kiflijét, és nézte a szürke vizet. A késő őszi nap kisütött, levette zöld sapkáját, haját igazgatta, kicsit sütkérezett, elfordult a túlsó part felé. Az egyik gyerek egy nagy bottal elhalászta a sapkáját, a zöld sapka imbolygott, imbolygott a bot végén, aztán eltűnt a fenti ágak zegzugában. A Sánta Hölgy soká nézte a vizet, aztán fölállt, és ment tovább, bicegett a kedves napsütésben. A gyerekek fejükre húzták a zöld sapkát, egymás kezéből kapkodták, behasították, egészen elcincálták. Nagy nevetés töltötte be a parkot.

 

 

 

              Gyurkovics Tibor: Apám árnyéka

Margó néni dolgozatot íratott velünk. Azt mondta, jól gondoljuk meg, aztán neki. Biztos könnyű lesz írni róla. Apró részleteket is írjunk bele, hogy élethű legyen. Élethű. Mi az? Hű az élethez? Vagy olyan életszerű, mintha élne? Igen, szoborra szokták mondani, mintha élne. Pedig nem él. De sokszor több is annál. Azt is mondta Margó néni, hogyha valaki elolvassa, jobban értse, mintha ismerné. Nem tudom, sikerült-e?

 

„Apám

 

Apám nagy léptekkel jön haza. Az ajtóban sokáig törli a lábát. Csönget, vagyis saját kulcsa van. Azt forgatja sokáig a zárban, hogy tudjuk, ő jött meg. Mi a testvéreimmel tudjuk rögtön, hogy ő jött meg. „Na, megjöttem.” - Ezt szokta mondani. Mi a testvéreimmel az előszobában állunk és várunk. Hogy megcsókoljon minket. Vagyis mi csókoljuk meg őt. Ő nem csókol meg soha minket, csak tartja az arcát. Még Mónit, a kicsit néha fölemeli és megcsókolja. (Ezt nem tudom biztosan, még megkérdezem majd a Mónitól. De ő nem biztos, hogy emlékszik rá.)

 

„Na, mit hoztam?” – kérdezi, legtöbbször még kabátban. Mindennap hoz valamit, ha jön. Vagyis ha megérkezik, rögtön van nála valami. Minden jót kitalál. Sípot hozott már, rengeteg cukrot, nekem piros karórát vett, Móninak nagy oroszlánt, olyan érdekes dolgokat hoz mindig, ha jön. Dórinak egy karkötőt hozott, amin egy korongocska volt. Vonalakkal. Azt pörgetni kellett, és akkor a betűk összeugrottak. Ide írom, mi pörgött ki a betűkből: Ich liebe dich. Vagy nicht, nem tudom. Ez érdekes volt. Hozott már léggömböt, diót, még szalonnát is. Nekem hozott egy macskát a falra, agyagból. De szép. Szóval így jön.

 

Aztán bemegy, üdvözli anyánkat. Leül az íróasztalhoz, sok dolga van. Ott ül. Még itthon is dolgozik. Mi akkor csendben vagyunk. Inkább csak a konyhában kuncogunk. Akkor kijön néha, ránk néz, elcsöndesedünk. Visszaül a helyére, feje kirajzolódik a lámpafényben a falra.

 

Aztán mindig játszik velünk. Mindig mesél. Egérről, farkasokról. Vicceseket, néha szomorúakat. Mi az ágyban fekve hallgatjuk. Ő sokszor az én kezemet fogja, úgy mesél. Akkor érzem magam a legjobban. Nem is értem már, mit mesél, csak hallom a hangját. „Na, most elég” - mondja a végén. Akkor behunyjuk a szemünket, hogy jöjjön a sötét. Az álom. És én mindig róla álmodom. Hogy jön, nagykabátban, hazafelé.

 

Ő meg visszaül a helyére, és dolgozik az íróasztalnál.

 

Árnyéka kirajzolódik a falra.”

 

Hát ezt írtam. Nem tudom, tetszik-e majd Margó néninek? Hogy életszerű-e? Holnapig még meggondolom, ha nem jó, írok egy másikat. Talán kicsit túlságosan kiszíneztem. És nem egészen igaz. Margó néni mondta, hogy úgy írjuk le, ahogy van. Nem akaródzott. Ez is élethű. Apa ugyanis nem mindig jön haza, az nem igaz ebben az egész dologban. Vagyis ritkán jön. Az viszont nagyon igaz, hogy mindig hoz magával valamit, valami remek dolgot, arra esküdni mernék. Még le se tudtam írni elég élethűen, mennyi mindent hoz. Titkos, érdekes dolgokat. Azt sem egészen írtam igazán, hogy zörög a kulcsával, mert nincs is kulcsa. Csönget. Mi engedjük be. Sokszor kiabáljuk, rabló, rabló, ő meg csak áll ott. De nem rá értjük. És persze nem üdvözli anyánkat. És nem ül le az íróasztalhoz már régen. Ezt írjam meg? Ez aztán élethű lesz? De volt amikor leült! Az az igazság. És hogy sohasem mesél, mert este már sosincs ott? Ezt a mindennapos vacakságot írjam le? Vagy ez az igazság? Ilyen az igazság? De sétáltunk egyszer, és akkor gyönyörűt mesélt, az igaz. Meg hogy nem rajzolódik ki a feje a lámpafényben este? Na és? Van, aki sose látja az apukáját. És az is színigaz és élethű, hogy vele álmodom, hogy jön haza nagykabátban.

 

Még nem tudom, beadom-e a dolgozatot így, ahogy van. Holnap reggel még meglátom. Én annyira élethűnek találom.

 

Forrás: Gyurkovics Tibor: Üveggolyó

 

 

                           NAGYPAPA ÉS NAGYMAMA

 

,,Nagypapa és nagymama összevesztek valamin, s nagymama annyira dühbe gurult, hogy nem szólt többet nagypapához.

 

Másnap nagypapa már teljesen megfeledkezett a vitáról, de nagymama továbbra sem figyelt rá, és nem is szólt hozzá. Tehetett a nagypapa akármit, nem tudta a párját kihúzni sértődött hallgatásából.

Végül is nagypapa hozzáfogott turkálni a szekrényekben és a fiókokban.

Miután ez így ment egy darabig, nagymama már nem bírta türtőztetni magát:

- Mi az ördögöt keresel ?

- kérdezte dühösen.

- Istennek legyen hála, megtaláltam!

- mondta nagypapa hamiskás mosollyal.

- A hangodat!"

(Anthony de Mello)

 

                                              VÖDÖR

 

Egy indiai legenda szerint egy férfi minden nap a falu szélére járt vízért egy új és egy régi edénnyel.

Az öreg edény már meg volt repedve, csorgott a víz belőle és a hazafelé úton a fele kifolyt. 2 éven keresztül minden nap ugyanazt az utat tette meg a férfi.

 

Az új edény büszke volt, a teljesítményére és tudatában volt annak, hogy teljes mértékben megfelelt arra, amire készítették. Míg az öreg edény majd meghalt szégyenében, hogy a feladatát nem tudta tökéletesen ellátni még akkor is ha tudta, hogy a repedések a hosszú évek hűseges munkájának a következményei voltak. Úgy szégyellte magát, hogy egy nap amint a kútnál pihentek így szólt a férfihoz:

- Sajnálom, hogy minden alkalommal csak félig telt edénnyel érsz haza így csak félig tudom a szomjadat oltani.

A férfi elmosolyodott és azt mondta: - Nézz jól körül a hazafelé úton!

 

Így is tett az edény és látta, hogy az ő oldalán az árok széle sokkal zöldebb volt.

 

Látod, hogy a te oldalad sokkal szebb - mondta a férfi. Mindig is tudtam, hogy repedések vannak rajtad és így kihasználtam ennek az előnyét. Virágokat, salátát és más zöldséget ültettem és te minden alkalommal megöntözted őket. Így rózsát szedhettem,hogy a házunkat szebbé tegyük, a gyerekeim salátát, káposztát, hagymát ehettek. Ha te nem olyan lennél, amilyen vagy, akkor mindez nem lenne.

 

Mindannyian megöregszünk és mások lesznek az értékeink. Hozzuk ki a legtöbbet ezekből az értékekből.

 

Paolo Coelho

 

                                Szeretet

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón.

A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.

Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi.

Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!

- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon.

- Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam - tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.

- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon.

- Az öcsém nagyon beteg és . egy csodát szeretnék venni neki.

- Tessék? - fordult hozzá a patikus.

- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?

- Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.

- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég,

kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.

A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi

volt.Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:

- Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?

- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.

- Mennyi pénzed van? - kérdezte a Chicago-i férfi.

- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az

összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.

- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi - Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.

Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:

- Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.

A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki

az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett

- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna?

Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe, no és egy gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől.

 

A neve:SZERETET ! ! !

                                  

                                  GYANÚ
Egy ember nem találta helyén a baltáját. Bizonyos volt benne, hogy a szomszéd fia lopta el. Leste, hogy jár-kel a legény: pontosan úgy lépkedett, mint egy tolvaj. Figyelte az arckifejezését: éppolyan volt, mint egy tolvajé. Kihallgatta, amint beszélt: mintha egy tolvajt hallott volna. Egy szó, mint száz, a legény egész viselkedése arról árulkodott, hogy csakis ő lehetett a tolvaj.

Később a mi emberünk kiment ásni a kertjébe, és a kertben meglelte a baltát. Amikor pedig újra megnézte magának a szomszéd legény gesztusait, semmit sem talált már bennük, ami tolvajra emlékeztette volna.

 

 

                          Ásó, kapa, nagyharang...

   Ócska panelházban dübörög a zene, a kábulat éjjelén tompulnak a fejek.

 Hol lehet már megint?

Csak egy gondolat, hisz tudja jól, hogy a párja megint kocsmában van.

Szól, az elhagyom a várost, s menne szívesen, de hiába mit tehet, hisz ott van három gyerek. Egyik sír, másik ordít, a harmadikat pedig szoptatnia kéne.

Nem tehet semmit csak vár, mint a pannonhalmi vár egyhelyben.

Hideg otthonban gyerekestől tör rá a magány, s vele a félelem.

Már megint egyedül, a férje biztos alkoholtól kába, nem is mondhatja el, ilyenkor hova is kívánja, mikor hazajön majd mindent összehányva.

Mi a baj, hol ronthatta el? Hisz egykor oly nagy volt köztük a szerelem. S most álmodik a nyomor, mikor egykoron még ott sétáltak kéz a kézben a Balaton parton. Ígérve egymásnak szépeket és jókat. Egymás fülébe sugdostak szerelmes bókokat. Mézédes éjszakák, ugyan hol vannak már?

 Az asszony gyötrődik, a férfi külön úton jár. Főzve legyen, minden ruha tiszta legyen, mosogatva is mindig el legyen!

Ezt hallja csak, ha választott párja néha otthon akad. Megteszi ő, hogy minden jó legyen, mégis a boldogsága a kocsmákban veszett.

Hiányzik neki a szerető szív, aki meleg karjával magához öleli, s közben kedvesen becézgeti. De nem hall ő kedves szót, és még az is bántja, hogy a felnövő gyermekei szintén mindezt látja.

S halványul az emlék, ami kedves volt és boldog.

Helyette marad a részeg kötekedő terror.

S kérdezi magától: vajon ő mire jó? Csak azért, hogy otthon robotoljon?

Eltűr ő mindent csendesen. Gondjával magára marad rendesen. S közben háborog a lelke. Vajon ezt érdemelte?

Olyan az élete, mint a kutyának, aki a minden éjjel holdba harapdálna.

Segítség nincs, csak a bilincs marad.

Mi lehet az oka? S arról álmodik, hogy majd holnap talán jobb lesz, s vele együtt alszik. Izmos testű vállán majd nyugodtan elpihen. Erre vágyódik és egy mosolyra, s jó szóra, ami neki nem jutott elég régóta.

De nem, ma sem lesz így, hiszen ma sincs itthon, s ezt még meddig tűrheti. De mit tehet, hisz őt választotta.

S Isten színe előtt is nyíltan felvállalta.

Tudja ő, hogy az ásó, kapa nagyharang válassza el őket.

S csak akkor lesz nyugta, ha majd a temetőben együtt nyugszanak egy nagy sírgödörben.

 

S mielőtt bárki azt mondaná: hagyja el örökre!

Csak az a válasza: nincs rá lehetősége...

 

 

                                           A rend

A férj hazaér a munkából és a három gyermekét pizsamában találja a kertben,

a sárban hemperegve játszanak, körülöttük üres kekszes dobozok, chipszes

zacsik, üdítős dobozok mindenhol szanaszét.

A feleség autójának az ajtaja tárva nyitva, csakúgy mint a kert bejárata, a

kutyának nyoma sincs.

Amikor belép a házba még nagyobb rendetlenség fogadja. Egy csillár

leszakadva törötten hever a földön, a szőnyeg a falhoz gyűrve. A nappaliban

a tv teljes hangerővel üvölt és mindenhol szanaszéjjel ruhadarabok és

játékok hevernek. A konyhában a mosogató dugig edényekkel, az asztalon és a

tűzhelyen ételmaradékok, a hűtő ajtaja tárva nyitva, a kutyakaja

szétszórva a földön, egy törött

pohár az asztal alatt, kis kupac homok az ajtó mögött... Egyből rohan fel a

lépcsőn (átgázolva a további játékokon,ruhadarabokon és egyéb akadályokon)

aggódva keresi a feleségét, attól tartva, hogy valami baja esett.

A hálószoba felé vezető úton észreveszi, hogy a

fürdőszoba ajtaja alatt ömlik ki a víz a folyósóra, bent csuromvíz minden, a

WC papír legöngyölítve, borotvahab és fogkrém a tükörre kenve...

Most már rohan a hálószobába felkészülve a legrosszabbra.

És a feleségét ott találja az ágyban...édesen összekucorodva, egy könyvvel a

kezében, aki észrevéve, hogy megjött, felnéz és mosolyogva megkérdi tőle:

- Szia drágám, hogy telt a napod?

A férj dühösen nézi:

- De mi a fene történt ma itt?

A feleség ártatlanul:

- Tudod mindennap,  amikor hazajössz a munkából, meg szoktad kérdezni hogy

mi a f..szt csinálok egész nap?

Férj még dühösebben:

- Persze,... ÉS!

Ekkor a feleség édesen rámosolyog:

- HÁT MA NEM CSINÁLTAM SEMMIT!!!!

 

 

 

 

 

                       A Bölcs Hernyó 

Csupán egy tudatlan hernyó volnék? Nem! Csak egy életunt kövérség, akinek elege volt a fa leveleinek felzabálásából. Úgysem jó semmire az. Meddig nőjek még? Minek? Kinek? Elegem van...

Persze zabálhatnék még az élvezet kedvéért, de mire jó az? Úgyis csak nőnék tovább, hogy aztán még éhesebb lehessek. Ez volnék csupán, egy zabálógép? Na neeeem... Ebből elegem van! Ezt nem vállalom tovább! Végzek magammal, így döntöttem.

 

Mivel szőrös vagyok, így a hangyáknak nem kellek. Élet ez így? Még meghalni sem tudok. A tegnap levetettem magam egy szélső levélről... és? Még csak meg sem ütöttem magam. De nem adtam fel! Még tegnap visszaindultam erre a fára! Csak azért, hogy a rigók, a fekete kaszások jobban lássanak a lemenő nap fényében. De a halálmadaraknak sem kellettem. Pedig azt hittem, hogy a sárga-fekete csíkos ruhám miatt tuti észrevesz majd valamelyik! Észre is vettek, de az utolsó pillanatban mégis mindegyik meggondolta magát. Nem értem miért... Pedig igazán ízletes lehetek ilyen szép nagy kövéren. Valami hibádzik...

 

Sebaj, akkor gondolkodjunk. Abban úgyis jó vagyok! Értek én mindent!!!

Az azért elszomorít, hogy nem kellek senkinek sem, és még meghalni sem tudok...

 

És akkor jött az ötlet, egyet tudok csupán a zabáláson kívül: szőni! Így hát gubót szövök. Legyen ez a koporsóm! Itt békésen megfulladhatok és nem zavar, nem tántorít el senki sem. Nem is fognak rám találni, épp ezért a hullámat sem fogják meggyalázni. Igen, ez így jó lesz. Ennek örülök. Mégsem egy buta és szőrös, nagy kövér hernyó volnék! Úgy látszik, az én életem értelme az volt, hogy tudatosan haljak meg. Legyen hát!

 

Azzal begubódzott. Jó erősen rögzítette koporsóját egy szélvédett faágon. Csak lógott és várt. Várt és várt. Mégsem fulladt meg. Ezt is elrontotta valahol, és nem értette. Cserbenhagyta még az oly bölcs gondolatai is, amire eddig mindig számíthatott. Pedig azt hitte, mindent tud az életről.

 

Nagyon elkeseredett.

 

Feladta.

 

És akkor elkezdődött valami.

 

Mégsem úgy történt, ahogy eltervezte.

 

Két héten keresztül, egy teljesen megmagyarázhatatlan változáson ment keresztül, amibe semmi beleszólása sem volt. Nem számítottak gondolatai sem. Csak befelé figyelt. Mást úgysem tehetett. Szinte külső szemlélőként nézte végig saját testének teljes átalakulását. Nélküle történtek a dolgok. Aztán ez is megállt. És csak akkor eszmélt, hogy mintha kinőtte volna valamiféleképp a koporsóját!

 

De tanult a leckéből. Nem akarta megérteni mindenáron a dolgokat többé. Csak követte vágyait, érzéseit. És most ki akart törni. Kíváncsi volt arra, hogy mivé változott. És nem érdekelte többé az, hogy miért!

Belül is más lett.

 

Feltörte a koporsó fedelét és kimászott.

 

Fájdalmas volt az első nyújtózás.

 

Hatalmas szárnyai lettek, ami örömétől egyre csak tovább nőttek és feszültek. A reggeli szikrázó napsütés megszárította csillogó sárga-fekete mintás szárnyait. Aztán meglátogatta a régi jó barátja is, az éhség. De most nem az a görcsös zabálási vágy lett úrrá rajta, hanem valami édes nedűre vágyott. Érezte a szellőben az illatát. Valami színes tarkaságok felől jöttek a fű közül.

 

Nem gondolkodott, csak élvezte a létezést, és azt a szellő játékát, amivel először vitorlázott a nektárjukat kínálgató virágok felé...

 

(ismeretlen szerző)

 

 

                 Shax : Egy élő haldokló gondolatai

 

Csak ülök itt az ablakomba és bámulom a holdat. Nem hallgatok semmit, most kivételesen a karomon sem nyitok eret. Már ahhoz sincs erőm. Csak ülök és nézem az eget. Olyan szép. Az ezüstös fénye mindent megvilágít éjjel, amit nappal a nap. Nekem a holdvilág mégis jobban tetszik. Sejtelmes és egyben oly szomorú. Mindent más színben tüntet fel, mint amilyennek reggel látjuk. Most sokkal szebb. Nem?... Te szereted az éjszakát? Én kiskoromba nem féltem a sötéttől, bár be kell vallanom, nem kedveltem annyira, mint most. A sötétség eltakarja a világ mocskát. Nem látszik a nagy rohanás, sem a veszekedés, a sikolyok szelik csak néha a levegőt. Fájdalmas és szívszaggató sikolyok. Amikor a lelkek, az elgyötört lelkek is szóhoz jutnak. Akik már nem bírják tovább. Akiknek minden perc, szenvedés, akik mindig összeomlanak... újra és újra. Nincs ki, megtartsa őket, senkire sem számíthatnak. És ha már nem bírják tovább... nos, igen. Megteszik. Aztán siratják őket a rokonok és a ,,barátok", akiknek mellettük kellett volna állni. Jó esetben. Van, amikor akkor sem veszik észre. Bár ez véleményem szerint akkor már teljesen mindegy. Nem? Mire megy vele az illető, hogyha gyászolják a halálát, de az életben le sem köpték? Persze, nem kap virágot. Az csak dekoráció. Jelzi, hogy gondolnak rá. Ezt is csak a többi gyászoló látja, ő már sohasem. Neki tényleg mindegy. Akinek meg tényleg hiányzik, ő a lelkében állít emléket az illetőnek. DE ha tényleg szerette miért nem segített neki? Miért hagyta meghalni? Talán nem szerette eléggé? Talán kevés volt? Nem tudott, esetleg nem bírt segíteni? Hát igen. Azt mondják, h a barátság mindent kibír. De ezt másképp is fel lehet fogni. I van akkor, hogyha az illető szenved... kimondhatatlanul szenved. Már csak a barátja kedvéért él, aki arra kérte: ,,Ne." Ez nem önzés részéről? Csak azért éljen, pontosabban haldokoljon, mert a barátja megkérte? Ha tényleg szereti őt, akkor el kellene engednie, ha már minden módon segíteni akart neki, de nem ment. Megfogni remegő kezét, melyben kés van, és átsegíti őt a másvilágra. Ha szereti, megtiszteli ezzel. Emléket állít személyének és örül, hogy ő már nem szenved.

Vajon nekem van olyan barátom, aki segítene? Ha megkérném, megtenné? Megfogná remegő kezemet? Mert egyedül nem megy. Egyedül, bevallom, félek. Élni nem bírok, halni nem merek. Hát élet ez?! Csak egy senki vagyok, aki feláll, csak azért, hogy újra és újra porba hulljon. Mert mindig megcsillan a remény kis szikrája, hogy lehetek még boldog, nevethetek önfeledten és van valaki, akire számíthatok, akit szerethetek, s aki viszont szeret... Olyan szép... álmok. Nem tudom megmondani, hogy hányszor hulltam vissza... számtalanszor. De akárhányszor is visszaesek... ezt nem lehet megszokni.

Tudod, mire számítsz, de minden alkalom olyan, mint az első... ha nem rosszabb. De ,,szerencsére" csak az fáj elviselhetetlenül, amíg leesel. Mikor már újra a porban vagy, az már elviselhetőbb. Ismerősebb. Az.

S mikor feltámad a remény... mikor újra érezni kezdesz... mikor újra nagy nehezen felállsz... mikor újra felveszed azt az elviselhetetlen terhet... mert látsz célt. A cél meg erőt ad... újra, reményt. És újra elindulsz az utadon, melyen a kövek a szenvedés kövei, a porból a te könnyeid által lesz sár, és mely egy sziklához vezet, amely mérföldkő, az életedben.

Tudom mi vár rám, hogyha újra felkelek. Tudom, hogy visszahullok. Tudom, hogy újra és újra meghal belőlem valami. Talán a lelkemből egy darab. Egyre nagyobb és nagyobb. Úgy fáj... Elviselhetetlenül és kegyetlenül kínoz, miközben elhal... S, mi marad a végén? Semmi. Ha a lélek meghal, minek éljen a test?

Én már évek óta haldoklok... minden átkozott nap meghal egy részem... DE ha jön a remény... újra feltámad, újra érez, újra él, hogy újra meghalhasson.

Szenvedni jöttem e világra. A kés itt fekszik mellettem. Szép és éles. Mégsem teszem meg. És a sors ezt nagyon jól tudja. Kínoz, mert tisztában van vele, hogy bár itt van a kezemben, mégsem teszem meg. Gyötörhet egy életen át...

És ha túlhúzza a húrt? Ha elszakad... ? Mert annyira csábít az édes semmi, ami rám vár a halál után? Vajon ezzel is számolt?

Ki tudja. Nem lehet mindent a végtelenségig csinálni. Ha mégis, akkor belebukik. Én már túl sokszor álltam fel, még többször buktam el. Nincs cél, nincs vágy, sem álom., csak kínoknak véget nem érő sorozata.

A pont olyan mintha ki lenne kötözve az egyén és korbácsolnak. Majd mikor látják hogy alig él, hagyják. Mikor látják, hogy kicsit összeszedte magát, akkor kezdik, előröl. Egészen addig, míg el nem számítják magukat, mert bár hagyják egy kicsit, hogy jobban legyen, mégis belehalt.

Nem bírta, pedig nem kínozták éjjel-nappal. Mégis belehalt. Hát pont ugyan az, nem? És én már haldoklok... Szerinted meddig húzom még?

Ez a te szempontodból lényegtelen. Mivel egy senki vagyok, ez mindenki szempontjából az.

Tudod, nem is oly rég megálmodtam a temetésem. Szép őszi nap volt. A temető csendes, síromnál, csak a pap és a sírásó. Elmond egy imát, majd ő is elmegy. A sírásó befejezi, majd a hantra dob egy szál vörös rózsát.

Amikor felébredtem, nem tudtam minek felfogni. Mára már tudom, ez a jövőm. De én nem bánom. Szép volt az a vörös rózsa.

 

 

                                Sánta Ferenc: Sokan voltunk

Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyerekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk, és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagynéha odajött hozzánk, és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit.” – Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.

 

Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk, és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.

 

Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.

 

– Gondolod, Ferkó?

 

– Én igen! – válaszolta apám.

 

Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte a kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt, és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak.

 

– Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.

 

Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.

 

– S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.

 

Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hogy hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.

 

– Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e, fiam?

 

Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett.

 

– Hát készüljön. A többit majd én elrendezem.

 

Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.

 

Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.

 

– Aztán... hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e te?

 

Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna.

 

– S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?

 

Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak.

 

– Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e? Te, Ferike, te?

 

Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz.

 

– Magának mi baja van, nagyapó?

 

De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz.

 

– Add azt a változót, te, Anna.

 

Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem.

 

Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük – s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából. Így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még.

 

Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták, mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.

 

Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott.

 

Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind az utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa volna.

 

– Őköt csak hagyja, egye meg, mert ez mind a magáé.

 

Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig.

 

Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét. Apám ott állt mögötte olyan megnyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitotta, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult. Olyan szégyenlősen, vagy mint ahogy a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha.

 

Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegő is megfagyott volna. Apám hajadonfővel állt, én a bátyám papucsában, és megfeledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomban, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem szemem a nagyapám alakjáról. Ott állt a tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebében hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszéjét úgy, mint amikor medvétől tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe.

 

– Holnap reggel gyertek ki, mert mindent otthagyok.

 

Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszét a karjába, s elköszönt.

 

– Isten áldjon benneteket, fiam!

 

Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne.

 

– Isten áldja.

 

S mikor nagyapám elindult, nagyon csendesen utánaszólt.

 

– Aztán vigyázzon magára.

 

Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját.

 

 

– A Ferikét... Hadd jöjjön sze... el velem egy kicsinykét!

 

Mintha akkor vett volna észre, úgy rám nézett apám kucsmától a nagycipőig.

 

– Eredj nagyapádhoz!

 

Ott állt egy helyben, s ahogy odaértem hozzá, megfogta a kezem. Úgy vitt, mint mikor málnázni mentünk, s útközben mondta a szép meséket, tanítgatott erre-arra, tojást szedni, mézt találni, bakszakállt s más füvet keresni. De most nem szólt. Nagy lassan lépegetett, meg-megszorította a kezemet, mint olyankor szokta, ha nagyot mondott a mesében. Én botladoztam mellette, mert őt néztem, és nem tudtam, hogy bolond-e, vagy ki bántotta, s akartam mondani, ne csinálja, mert nekem sírni kell mindjárt. A kerítésnél megállt. Lekuporodott hozzá. Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogyan az újszülöttet vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rossz. Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta.

 

– Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz!

 

Olyan gyorsan felállott, mintha szólították volna. Többet nem is nézett rám, s mire észbe kaptam, csak épp hogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy, és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdő.

 

Apám még ott állt, ahol hagytam. Ugyanúgy nézte az eget, és beküldött egyedül.

 

A kisebbek aludtak, anyám nem volt a szobában. Leültem a nagyapám helyére, és hogy bejött apám, megkérdeztem, mert tovább már nem tarthattam magamban – nagyapám mikor jön vissza?

 

– Ő akkor, amikor te nem kérdezed! – mondta, és nagyon mérges volt. Húzta a szemét, járkált fel s alá, mint láncolt medve a botos ember kezén. Megfogott ezt, azt, le is tette mindjárt, míg végül leült a vékára. Elkezdte nézni a tüzet. Mikor anyám behozta az ágat, elkezdte rakni rá. Csak rakta, rakta. Akkora tűznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fejin, az ajtaján is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, pattogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgött az egész alkotmány. Ő meg ott ült, és rakta olyan félelmetes arccal, hogy gondoltam, pisszenni sem volna jó, mert biztosan agyonütne.

 

Valaki topogott az ajtóban, anyám kiment fogadni, és Csűrös Ignáccal jött vissza. Kelemen nagyapjával, az én nagyapám komájával.

 

– Jó estét!

 

– Adjon Isten – fogadta apám, de nem mozdult, csak a kályha ajtaját csukta be. Anyám széket törölt, s Ignác bá' botjára támaszkodva leült. Nem szólt hozzá senki, pedig láttam, erősen beszélni akar. Mozgolódott, köszörülte a torkát, pislogott kis öreg szemeivel, és hogy sokáig senki sem firtatta, megszólalt.

 

– Hát apád hol van?

 

Apám most nem nézett rá.

 

– Láthatja, hogy nincs bent.

 

Ignác bá' elővette a dohányát, de mintha elfelejtette volna, mit akar, nem gyújtott rá. Körülnézett. Ránk is, anyám arcára is, végül a kicsi székre, ahol meglátta nagyapám levetett ciháját. Nyugtatta rajta egy darabig a szemét, elkezdte bocskorát piszkálni nagy, horgas botjával, s fel sem nézve megkérdezte.

 

– Aztán igaz-e, hogy elment?

 

Apám felkapta a fejét.

 

– Hová? – kérdezte, és nézett Ignác bá'-nak a szeme közé.

 

– Fel a Büdösbe – válaszolt az.

 

Akkorát lökött a szívem, mintha megütötték volna. Olyan száraz lett a torkom, mintha most hirtelen beléfúttak volna. Olyan forró lett a takaró, mintha tüzes vas volna.

 

Jaj, a Büdös. Aki csak belészippent, mind megfullad egy sorban. Onnan élő fia ki nem jön. Ha madár belérepül, ki nem száll, mert meghal. Nagyapám is meghal. Csak vigyázzon, baja ne essék, apám is mondta, mikor utánaszólt. Pedig nem jön vissza. Hát éppenséggel oda ment, és apám akarta, anyám is hagyta, hacsak nem ők küldték. Jaj, édes Istenem, nagyapám! S utána sem mennek, nem is akarnak, én sem tudok. Volt már egy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje. Csak azt nem tudtam, hogy így csinálják, és így készítik. És éppen a nagyapámnak. Jaj, jó Istenem, merre tart már? Az Uzonkán biztosan túl van. Biztos a fenyőpadján is. Farkasos vidék, baja ne essék, le ne üsse egy is közülük. Elöntött a sírás, csuda gyáva módon, de apám meg ne lássa, úgy vigyáztam.

 

Apám Ignác bácsit nézte.

 

– Maga azt honnan tudja?

 

– Áron mondta, a fiam. Beszélik, hogy kocsmában voltál pálinkáért. Tyúkot is láttak nálad.

 

– Az igaz – válaszolta apám, s már megint olyan volt, mint az előbb. Még a kályhaajtót is kinyitotta, hogy lássa a tüzet.

 

– Rég ment-e el?

 

Apám nem beszélt többet. Észre sem vette Csűrös Ignácot. Anyám szólt, de alig jött hang a torkára.

 

– Úgy fertályórája megvan.

 

Ignác bá' bólintott rá, felállt, és elindult. A kinyitott ajtónál visszafordult, mireánk nézett, és azt kérdezte anyámtól.

 

– Őköt megcsókolta-e?

 

– Egyet se – mondta anyám, s kötényével a szemét kezdte törölgetni.

 

Mikor anyám visszajött, leült, és elkezdett varrni. Apámnak újból erősen jött a baja, mert lángoltatta a tüzet jobban, mint előbb. Nem szólhattam, és nem is szóltam. Úgy aludtam el a nagy sírásban.

 

Reggel apám keltett fel. Olyan volt, mintha le sem feküdt volna.

 

– Készülj, mert megyünk az erdőre favágni.

 

Igaza volt, mert egy szem fa sem volt a háznál, mind elégette az éjjel. Délig fát vágtunk, az én eszemben nagyapám járt, az apáméban nem tudom, mi, de egyszer sem ütött meg, pedig az ujjamba is belevágtam.

 

Mikor azt mondta, mehetünk, én nekifordultam az ösvénynek hazafelé. De visszaparancsolt: „Nem arra, te!” És nekivágtunk a köves partnak, fel a Büdös felé. Kiabált a szívem, mint a vészben meghúzott harang. Lépkedtem apám nyomában. Ő nem fogta a kezem, mint nagyapám szokta volt.

 

A barlang szájában megtaláltunk mindent. Szép sorjában rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Legfelül a kucsmája, lenyomtatva egy nagy kővel. A fejszéjét elvitte magával. Olyan kicsi, semmi volt az a rakás ruha, mintha nem is a nagyapámé volna. Mintha bele sem férne egy ember.

 

Apám lehajolt, és elkezdett sorba adogatni mindent a karomra. Mikor a kucsmát adta volna, valami kiesett belőle, kigurult messzire a hóba, s mi megnéztük: egyik combja volt a tyúknak. Nem tudtam mozdulni érte. Apám vette fel. Méregette a kezében, s utána olyan gyöngéden, szelíden, mint valami kis madárfiókot, becsúsztatta a tarisznyámba. Közel lépett hozzám. Még sohasem tette, s most úgy a keze fejével végigsimította az arcomat.

 

– Majd otthon megeszed – szólt –, mert most fagyott.

 

Nem gondolt arra, s nem is mondta, hogy többen vagyunk otthon testvérek, mert tudta, én voltam nagyapám szíve kedvese.

 

Lejjebb, a barlang feneke felé még egy holmi feketéllett. Megismertem. A Csűrös Ignácé volt. Azért még nem jött senki, s talán ezután sem jön majd, mert még így is látszott, lyuk lyuk hátán, egy garast sem adna érte senki.

 

                                     

                                            ÉRDEKES

                               Egy nagyon érdekes történet

Kérj meg egy történelemtanárt magyarázza meg a következőket: (Lássuk tudja-e?)

 

 

Abraham Lincolnt a kongresszus 1846-ban választotta meg.

Kennedy-t 1946-ban választotta meg a kongresszus.

 

Elnökké választották 1860-ban.

Elnökké választották 1960-ban.

 

Mindketten harcoltak az emberi jogokért.

Mindkettőjük feleségének volt egy abortusza, míg a Fehérházban voltak.

 

Mindkettőjüket pénteken ölték meg.

Mindkettőjüket fejbe lőtték.

 

És innen lesz misztérikus a történet!

 

Lincoln titkárnőjének a vezetékneve Kennedy volt!

Kennedy titkárnőjét Lincoln-nak hívták!

 

Mindkettőjüket egy Johnson nevű ember iktatta be, és mindkettőjüket a déliek ölték meg.

 

Andrew Johnson, aki beiktatta Lincolnt, 1808-ban született.

Lyndon Johnson, aki Kennedyt iktatta be, 1908-ban született.

 

John Wilkes Booth, aki megölte Lincolnt 1839-ben született.

Lee Harvey Oswald, aki megölte Kennedyt 1939-ben.

 

 

Mindkét gyilkos használta mindhárom nevét, mely ismert és gyakori volt az észak-amerikai kultúrában.

 

Mindkét név betűinek összege:15!

 

És most kapaszkodj meg a székedben:

 

Lincolnt a ?Ford? Színházban lőtték le?

?Kennedyt egy Lincolnban, melyet a ford cég gyártott!

 

Booth-ot és Oswald-ot megölték az ítélethozatal előtt.

 

És végül, hogy még hihetetlenebb legyen a történet:

 

Egy héttel azelőtt hogy megölték Lincolnt Monroe-ban volt.

Kennedy egy héttel a gyilkosság előtt Marilyn Monroe-val volt!

 

Égnek áll a hajad, igaz?

 

Talán ez az egyetlen történelmi lecke, amit senki sem fog unni elolvasni!

 

                     Isteni Segítség

A faluban árvíz van. Egy ember felmenekül a háza tetejére.

A víz félig ellepte a házát, amikor arra jön egy csónak.

Az ismerősök kiabálnak neki:

- Gyere, szállj be a csónakunkba!

- Nem szállok... - mondja.

- De gyere, mert jön az ár, és elviszi a házad!

- Majd Isten megsegít.

A csónak elmegy.

A vízszint emelkedik, a ház rogyadozik, amikor ismét megjelenik a csónak.

Az emberek ismét hívják :

- Gyere, szállj be a csónakunkba! Segítünk, hogy megmenekülj.

- Nem, nem megyek.

- De mindjárt összeomlik a házad, beleesel a vízbe és megfulladsz!

- Majd Isten megsegít.

Elment a csónak.

Jött a víz, a ház összeomlott, az ember beleesett a vízbe, és megfulladt.

A lelke felkerült Istenhez.

Kérdezi Isten:

- Miért nem szálltál be a csónakba?

- Hát, Istenem vártam, hogy majd megsegítesz.

- Fiam, én kétszer is küldtem érted csónakot..."

 

 

              

 

 

 

                                         

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.